Már egy jó hónapja bujkált/bújkált (kinek hogy tetszik) bennem valami...betegségféle?! A farsangi iskolai rendezvényen tombola közben megevett 3 fánk után egy teljes napig kellett nyomnom az ágyat... A gond az,hogy az ételek láttán és hallatán már eleve beindult a nemakaroktöbbetenni-reakció a szervezetemben. Kifejezett erőlködésembe tellett az első falatokat leküldenem a gyomromba. 

A másik árulkodó jel az a 4 tábla csoki (ebből kettő borsmentás), amelyek még mindig változatlan állapotukban lapítanak a szekrény mélyén. Hiába nyitok rájuk minden nap, sehogy sem tudnak rávenni állapotuk és mennyiségük megváltoztatására... Ezen már igencsak elgondolkoztam.

Ja, és a folyamatos alvások. 16-20-órásak!!! A gyerekek mindig megkérdezik hétfő reggel: Mit csinált Anna néni a hétvégén? -Hááát.. az úgy volt, hogy amikor ti elmentetek pénteken haza, akkor lefeküdtem, aludtam este 9-ig, fogat mostam, aludtam tovább, aztán szombaton felkeltem fél egykor (délután), ebédfőzés kómásan, aztán az ebédfőzés kiheverése este 6-ig, fürdés, alvás másnapig, vasárnap meg gyülekezetbe mentünk, ahol majd' elaludtam, ebéd után meg szunya estig. Fürdés, vacsi, alvás... egészen hétfő reggelig. Hát, gyerekek, ezzel telt a hétvégém.

Komolyan, kezdtem  már szégyellni  a gyerekek előtt, hogy semmi értelmes indokom nincs ennyi alvásra, s max. az álmaim elmesélésével színesithettem hétfői előadásaimat.

Akkor kezdett még aggasztóbb lenni a dolog, amikor már a 3-4. ilyen hétfő környékén a gyerekek meg sem kérdezték, mit műveltem a hétvégén, csak legyintettek: tudjuk, aludt. Egész végig, megállás nélkül.

Na, hát ezek a dolgok vezettek egészen az elmúlt vasárnapig, amikor is akárhogy számoltam, 2 csík volt a teszten. Mármint két piros csík.

A legviccesebb, hogy amint megbizonyosodtam mindkét csík jelenlétéről, elmúltak a tünetek...

Na de nem hagytuk annyiban a dolgot, bementünk Gyulára és kiderült, hogy az a képernyőn lévő, babszemnyi kis teremtmény tényleg, minden előzetes elképzelést meghazudtolva, s legnagyobb meglepetésünkre és örömünkre nemcsak a képernyőn létezik, hanem 10 (11?) hete az én saját igencsak nadrággombokat feszegető pocakomban is!!!

KOMOLYAN!!!

Aztán csak vigyorogtam és hálálkodtam Istennek... Ki a fene gondolhatta volna, hogy végre megkapjuk, akit szerettünk volna??? Olyan jó!!! Köszönöm, Istenem!!!