A múlt szombaton egy országos program keretében mászkáltunk az ideiglenesen szünetelő Vésztő - Körösnagyharsány vasútvonal Körösújfalu - Vésztő szakaszán, és megnéztük, mi változott az elmúlt majdnem egy évben, amióta nem jár vonat errefelé.

Nem szeretnék nagyon negatív lenni. A lényeg, hogy lehetőségeinkhez képest eléggé hirdettük a programot, sok vasutassal beszéltünk, néhány szóróanyagot is kihelyeztünk, interneten is terjesztettük, ehhez képest csak ketten voltunk... azt hiszem az emberek errefelé lemondtak a vasútról. Vagy csak nem volt kedvük gyalogolni 11 km - t a síneken...

A látvány és a tapasztalat egy kicsit lehangoló volt. Egyrészt hogy nem nagyon volt érdeklődés a vonalat, a túrát illetően, másrészt pedig látni a folyamatos pusztulást, leépülést, ami egy majdnem egy éve megszüntetett vasútvonalat sem kímél. Meglepő módon ugyan a sínszálak rendben megvannak, azonban az épületek nagyon látványosan pusztulnak... és hosszú távon ilyen hozzáállás mellett az enyészeté lesz minden, nyoma sem marad a vasútnak. 

Különös (vagy talán nem annyira váratlan?) módon Isten egy ilyen helyzetben is meg tudja mutatni a szeretetét. Ugyan nem nagy dolgokra kell gondolni, hogy újra járnak a vonatok, mert ilyenkor talán ez jut az ember eszébe. Nem ez történt, hanem egy szerintem szintén látványos (bár kevesebb ember számára tapasztalható) dolog Isten gondviselésével kapcsolatban...

A helyzet az, hogy túránk megkezdésétől (melynek időpontja körülbelül 14. 30 - ra tehető) hazaérkezésemig (19. 40) szinte folyamatosan esett az eső. Finoman számolva ez 5 órányi esőben ázást jelent, ami talán önmagában nem egy kirívó dolog, mert ilyesmi mással is előfordulhat. Eleinte igyekeztem nem nagyon megázni, igyekeztem a cipőmet is szárazon tartani a lehetőségekhez képest, de Cipő másként gondolta...

A betervezett 11 km - es távolság első száz métere után, mikor már intenzíven esett az eső, egyre vizesebb lett a lábam. Gondoltam beázott, igyekeztem azért még vigyázni... miután azonban már egy Kis - Balaton volt a talpam alatt, gondoltam utánanézek a dolognak. A talprész kezdett intenzíven leválni... gyűrve a (kilo)métereket a szakadó esőben egyre jobban lógott a cipőm talpa, sőt hogy minden jó legyen, a másik talp is kezdte elhagyni magát. Onnantól kezdve - jobb híján - már nem foglalkoztam tovább a dologgal, csak reménykedtem, hogy kibírjam minél tovább... úgy voltam vele, ha más nem, a várostól már mezitláb is hazamegyek, az aszfalton nem nehéz, de a síneken azért eléggé körülményes. Végül jól szétázva, szakadt cipővel a lábamon, de hazakerültem...

Isten a szeretetét, a gondviselését nem csak abban mutatta meg, hogy hazakerültem, a cipőm is bírta - ugyan darabokban, de hazajött velem -, hanem abban is, hogy semmi bajom nem lett, nem fáztam meg, nem lett tüdőgyulladásom, a torkom sem fájt, és semmi tünete nem volt a többórai alul - felül ázásnak. Ami azért szerintem egy kisebbfajta csoda egy ilyen túra után... hálás vagyok Istennek, hogy maradtam egészséges, mert a héten az átlagnál is több dolgom volt... betegen nem bírtam volna mindent elvégezni.

Anna javasolta, hogy csizmába menjek, de mondtam neki, hogy az eléggé bután nézne ki. Legközelebb hallgatok rá.