Végigagyaltam Andrissal töltött első évünket, s egyre inkább úgy tűnik, az első esztendő szinte semmi volt... most jön a java!

Ahogy járni és beszélni kezd a szemünk láttára, hát ezt megélni valami csodálatos dolog!
Eleinte csak elfelejtett kapaszkodni, s néha - néha több másodpercig is megállt akár egyedül - ma már akár 10 lépést is megtesz, ha van "értelme". Olyan furcsa látni, hogy az egykor csak hátán fekvő, szuszogó, evős - alvós babából ilyen nagy fiú cseperedett!!! Azt hiszem, mindegyik gyerkőcünknél szeretni fogom ezt átélni. Szinte minden szavam érti már, igyekszik szót fogadni, bár ha ellentéteset akarok, mint ő, kis hisztik előfordulnak (milyen nagy akarata van egy ilyen csöppségnek!!! Hihetetlen!)

Reggelente gyakran ébred úgy a kiságyban, hogy még alig nyílt ki a szeme, már integet nekünk... reggelikor élénken magyarázza, mit is kíván megkaparintani az asztalról, s mikor imádkozunk, nagy boldogan mondja: Ámen. Apáért változatlanul odavan, s mikor véletlen később kel föl, mint mi, ráveti magát az ágyban és hozzábújva jól megmasszírozza az arcát.

Napközben szereti, ha ölbe veszem és úgy mesélek neki a könyveiből (gyakran hozza napközben a kedvenc vakondos könyvecskéjét és próbál felkapaszkodni rám); a pocimat Lucának hívja és ha a közelébe kerül, gyakran megsimogatja - a legviccesebb, hogy pelenkázáskor, ha megkérdem tőle: hol van Luca?, a saját kis pocakjára mutat! Sokat agyalok azon, milyen lesz majd, ha már ketten lesznek, és Andris vajon hogy fogja viselni, hogy nem csak vele foglalkoznak már. Igyekszem sok kisbabával összehozni, hogy szokja a látványt - eddig roppant érdeklődő és egyre finomabban tud simogatni, sőt múltkor egyik munkatársam két hónapos babájához hozzábújt, még összenyálazni is hagyta magát (bár utána meglehetősen komoly tekintettel, összeráncolt homlokkal törölte le magáról azt a vizes valamit és nem fért a fejébe, hogy került hirtelen rá a cucc).

Játékkacsával múltkor hangosan veszekedett - nem tudom, mi lehetett szegény ártatlan kacsa hibája, de Andris nagyon szigorúan rászólt: "Kaaa-csaaaaaaaaa! Kaaaaaaaaaaaaaaaaa-csa!"
Rettenetesen kedveli a fogkefét (napközben is többször rátalálva boldogan dörzsöli vele a kibújni készülő 16. fogacskáját), a fésűmet (most sem találtam, fogalmam sincs, hová tüntethette), ha megleli, boldogan megjelenik, hogy fésüljön engem, aztán  magát. Percekig gyönyörködik magában és pózol tükörképének, aztán bebújik hirtelen a kis dobozába és hosszan integet a rajta lévő apró lyukon kifelé.
Ha megunta az egyedüli játékot, jön és nyúl a kezem után, hogy menjünk már valamerre!!! És nincs mese, kénytelen vagyok a mutatóujjamat rendelkezésére bocsátani, bár ez egyben mindenemet jeleni, hiszen akkor aztán menni kell, amerre Andris kívánja. Apuméknál, Nagytarcsán kedvence a jó meredek lépcsőnk (hű, gyerekkoromban hányszor legurultam rajta!!!), naponta 10 -szer is képes lenne megmászni. Látszik, hogy még nem volt negatív tapasztalata...

Nagyon szeretnivaló kis jószág ám Andris fiunk. Olyan boldog vagyok, hogy kaptuk őt és majd kapjuk Lucát (ha tényleg lány lesz, ahogy mondták)! De ha fiú, az sem baj...

Szeretek velük lenni.

Köszönöm, Istenem!!!