Hajjaj, már 16 hónap...

Bizony, ezt is megértük.

Nem volt könnyű az elmúlt 30 nap; bár most már úgy tűnik, kezdünk kilábalni az éjszakai sorozatos hangos sírásos felkelések időszakából. Pl. az elmúlt két éjszaka számottevő felsírás nem volt. Eleinte hosszan tanakodtunk Petivel, hogy nevelési szempontból helyes - e akár 5 percenként odajárulni éjnek idején szeretett elsőszülöttünk ordítástól körülölelt alvóhelyéhez. Voltak számomra nehéz pillanatok, amikor a családfői utasításnak engedelmeskedve megpróbáltam fél órán keresztül figyelmen kívül hagyni piciny fiunk szívszaggató zokogását (anyai szívem nem bírta soká), vagy mikor én is megkeményítettem magam és igenis szigorú és következetes szülőhöz méltó módon könyörtelenül otthagytam a drágát a kiságyban, könnyek közt méltatlankodva - mert alvásidő van és igenis tanuld meg, fiam, hogy ilyenkor aludni kell és nem ríni.

Hát, mégis jó azért ez az internet, mert Peti szigorú apai szívét meglágyította az itten olvasott rengeteg babasírásról szóló cikk néhány példánya. És aztán ez hozta el a fordulópontot. Most már mindig felkel valamelyikünk Andrishoz, kis várakozási idő után megjelenünk és általában elég egy apró simogatás, részemről csak egy - két kedves szó, s máris békésen pihen kis jószágunk az ágyikóban, az igazak álmát szuszogva.

Nem szeretem a netes cikkeket meg ezt a sok nevelési tanácsot, ami az embert összezavarja... talán a legjobb ösztönösen tenni, amit érzünk - de azért örülök, hogy Peti kicsit lejjebb adott a nagy szigorból. Annyira tudott sírni Andris, olyan keservesen, hogy én folyton csak azt mondogattam: biztos van valami baja... sokat vitatkoztunk, vajon hiszti - e vagy sem, és én még mindig úgy látom, nem az volt. Mindenesetre nem tudom, mikor sikerül visszaszoktatni az önálló elalvásra, amelyben régebben nagy sikereket értünk el. Remélem, hamar...

Rendkívül intelligens kisfiunk van. Most már mondja, ha kaka van...! És mutat a pelusra... csak az a gond, hogy amikor már benne van a cucc. Ha még előbb szólna, akár bilizhetnénk is - amit nagy lelkesen művel amúgy, kb. egy percig, ha felszólítjuk, hogy csüccsenjen rá (ruhástul). Boldogan ráül és megtapsolja magát.

Ja, igen, ez a taps - dolog... kissé aggódom, mennyire egoista szegénykém. Mindenért taps jár magának. Ha megevett egy falatot, tapsol, ha felvettük a cipőt, akkor is, ha kinyitjuk az ajtót, taps, ha beleteszi a dobozba a játékát egyedül, szintén... ha odahoz valamit kérésre, tapsözön, ha leveszi a bodyját egyedül, tapsorkán. Meg egyébként mindig, ha valamire helyeslek és megjegyzem, hogy „ügyes vagy” - azonnal megtapsolja magát. Hát, fontos az önbizalom, de ennyire??? Na, hát csak szelidül majd ez a dolga is idővel.

Lucával nagyon jóban vannak ám. Ki is tudja mondani a nevét: „Uca”. De azért ugrálhatna kevesebbet a testvérkéjén most már! Na majd ha kész lesz a kiságy, beleteszünk egy babát és gyakoroljuk majd a testvériséget.

Az utóbbi időben Andris rendkívül ragaszkodó volt: állandóan körülöttem vagy Peti körül ténfergett, lábunkat fogta, ha álltunk, körülöttem keringett mosogatáskor, vasaláskor; nem tágított, mikor magánügyeimet intéztem a fürdőben, lelkesen bejött és rázta a fejét a vécépapírt látva, majd megtapsolta magát, hogy bizony, milyen ügyes, amiért tudja, hogy nem szabad elvenni onnan. A fotelba mellém kéredzkedett és állandóan ölelgetni -hancúrozni - bújni volt kedve. Mondtuk is, biztos érzi a vesztét, hogy jön a kistesó és amíg lehet, kihasználja, hogy nem kell osztoznia senkivel.

Hogy apáért mennyire odavan!!! Amikor napközben bármi zajt hall az ajtó felől, rögtön mutat: Ott! Apa! Pedig sehol senki... de ha apa megjelenik, nagy ujjongás és apa - apa - apázás fogadja. Ma is együtt mentek Gyulára pszichológiai vizsgálatra. Remélem, jól tűrték egymást és nem volt gond... azért másfél órát buszozni egy 16 hónapossal, nem semmi teljesítmény! Vissza meg vonat, ehh... mondtam is Petinek, hogy azért hálás vagyok Istennek, hogy ilyen férjet adott. Mert nagyon jó apa. Megyek, elő is készítem nekik az ebédet, mindjárt itt vannak.

Úgy szeretem őket!!!