...kedves, segítőkész, huncut, okos, sokbeszédű, egyre inkább önállóságra törekvő gyerkőccé fejlődött. Mi meg egyre elfogultabb szülőkké:)

Amikor mosogatás közben mögém lopózik, átöleli a lábam és "ellágyuló" hangsúllyal mondja: "anya" (=szeretlek), vagy bújik oda apához ugyanígy; simogatja meg "Hucu" kicsi lábait óvatosan; ölelgeti meg a játékmackót, szorítja magához ringató mozdulattal a képeskönyv minden oldalát, ahol madárka található... maga a megtestesült kedvesség!

Hege!!! HEGE! - kiabálta ma is, amikor behoztam a szobába a frissen mosott lavórnyi ruhát, s olyan tempóban pakolgatta fel a zoknikat a szárítóra, hogy nem győztem kisimítgatni és átcsoportosítani párok szerint. Ilyen kis segítőkész fiunk van.

Az az utánozhatatlan csámpás kis szaladgálás, kurjongatással párosulva a kedvencem, ahogy menekül előlünk, nehogy "megegyük", vagy a törülköző mögé bújós kukucskálása, anya lábának "kiki" - zése "jájjjj" szólamok keretében... huncut apróság!

Ki gondolná, hogy egy 19 hónapos kisgyermek megérti az olyan összetett utasításokat, mint pl. "tedd a konyhaasztalra a fiókból a tányért és ülj a helyedre utána", vagy hogy elsőre megjegyzi és felismeri az öt felsorolt szín mindegyikét és hibátlanul megmutatja utána mindet! Lehet, ez másoknak természetes, de én elámultam rajta rendesen.

Reggel halandzsára kelünk, este azzal fekszünk, napközben egyfolytában hallgatjuk. "Kukó-gyocs-kincs-gyágyágyágyá-höö-ő-tyúúú-vá-kú-gyá-egeó-hegeógyűűű-ety-o-gu-áhá-eheó-e-eve-teinde-ke-ab-ákééé" (szószerinti idézet tőle) - annyira bírom hallgatni!!!

Kis érzékeny lelke mostanában nehezen tűri, ha mondjuk szó nélkül arrébbhelyeződik őkelme, vagy még nem érti igazán, miért is tesznek vele valamit, amihez nem fűlik éppen a foga, de muszáj. Eléggé élénken, mondhatni, "hisztisen", dacosan reagál ilyen esetekben... ha valamiért véletlenül nincs idő rendesen megbeszélni vele, mi fog történni éppen, hát az megviseli szegénykét.

Igyekszünk jól lereagálni a dolgait. Mindig megmosolyogtat, milyen hamar váltanak hangulatot a gyerekek: egyik pillanatban még intenzív bömbölés, mire meglepődött hangon felhívom a figyelmét, mondjuk a lámpára, jó hangosan, túlharsogva zajszintjét: "Hű, azt a mindenit, ott egy lámpa, eddig észre se vettem, tyű, a kutyafáját, ez még világítani is tud, te ezt mikor lested meg utoljára, Andris fiam! - Erre könnyeit feledve meglepetten néz, majd a következő pillanatban élénk érdeklődést mutat az említett világítóeszköz irányában, s jóformán nem is emlékszik az előző kiborulására. 

Olyan jó az ilyen csöppségekkel egy fedél alatt lakni, élni ezt a sok vidám percet (na jó, vannak tragikus pillanatok is, pl. mikor Andris kiborította a tésztát meg a rizst)!

Hű, mialatt ezeket írtam, belebújt egy régi ruhámba, megyek kihámozom belőle, mert teljesen belegabalyodott... hogy honnan szedte elő, fogalmam sincs...

Na, folytatom, még egy ma megtörtént esemény leírásával tartozom. 

Az utóbbi napokban legtöbbször úgy indítottuk délelőtti sétáinkat, hogy a közeli holtág hídjához babakocsiztunk (testvérbabakocsival a gyerekek meg én). Andris nagyon élvezte a kavicsdobálást a vízbe, persze mindig a nyomában voltam, sőt, szinte állandóan fogtam a kezét vagy mellé guggoltam és közé meg a korlát közé tettem a kezem - ugyanis a híd korlátja több helyen nagyon hiányos, ha nem figyelnék, akár bele is pottyanhatna a 3-4 méterrel lejjebb levő vízbe onnan.

Ma, egyszerűen nem tudom, mi volt velem, kivettem Andrist a babakocsiból a híd előtt, majd Lucához fordultam. Vagy 10 másodperc múlva eszméltem fel: addigra Andris a korlátnál volt, és boldogan halandzsázva dobta bele a kezében lévő kavicsot a folyóba. 10 másodperc Andris sebességével vagy 8 méter távolságot jelentett... először majdnem felkiáltottam ijedtemben, de még jó, hogy eszembe ötlött, hogy azzal csak őt is megijeszteném, s abból még nagyobb baj lehet. Ott állt mit sem sejtve a korlát mellett, én meg amilyen gyorsan tudtam, odaszaladtam és megöleltem. Másodperc töredéke alatt zajlott le mindez, de jókora kő esett le a szívemről, mikor már a karomban tarthattam. Nem győztem utána hálát adni Istennek, hogy nem lett semmi baj, megóvta Andrist, és hiszem, hogy Tőle jött az a gondolat is, hogy ne kiáltsak fel ijedtemben. 

Azt hiszem, pár napig elkerülöm a hídnak még a környékét is...

Ui.: Azért mennyire jó, hogy még ha tökéletlen és felelőtlen szülők vagyunk is néha, Isten így is szeret bennünket, s olykor még korrigálja is a hibáinkat!