...és egyre jobban kijönnek egymással. A minap, miközben én a derelyét sütöttem, már kukucskálós játékkal szórakoztatta Andris a kis húgát mellettem a konyhában. Luca hatalmasakat kacagott rajta és élvezettel vette tudomásul, hogy Andris arca hol egyik, hol másik oldalon bukkan fel mellette.

A kis bátyó óvatosan megsimogatta Huca haját és a szokásos „ellágyulós” hangon hozzátette ölelgetős mozdulattal: Hucu,Hucuuuuú! - ami annyit tesz Andris - nyelven, hogy szereti Lucát. Olykor persze huncut fény villan Andris szemében és az a simogatás inkább egy vad odacsapássá fajul, de azt hiszem, leginkább egy kis „velem is foglalkozzatok” - igény áll mögötte.

Érdekes, mennyire összehangolódott a kis életük. Szinte ugyanakkor ébrednek reggel és alszanak el délután (na jó, nem mindig...); együtt kacagnak, együtt sírnak (ez utóbbit kissé nehéz elviselni, de rájöttem, hogy az a titka, hogy az ember egyikük megnyugtatására törekedjen mindenáron, s akkor már csak egyet kell hallgatnia:)

Andris a napokban kezdett el igazán kockázni. Órákig elbíbelődik a színes fakockáival, rakosgatja, egymásra pakolja őket. Ma még az udvarra is alig lehetett lerángatni, nem akart elszakadni építményeitől.

Szeretem kedves kis hangját, az aranyosan kiejtett szavait. Már tud összetettebb dolgokat is kifejezni és egy - egy szót olykor megfelelően összekapcsol (pl. édesapa, édesanya, Zsuzsa mama, hamma - nincs, ké – dadda (=kérem a labdát), stb.

Andris rendkívül önálló, mondhatni merész. Igazi férfi: mindig megy a saját feje után és nem egy anyámasszony szoknyájába kapaszkodós típus. Múltkor is megkergette a veszedelmes szomszéd juhászkutyát, aztán hosszasan elcsatangolt a feje búbjáig érő gazban, csak a sárga sapkája árulkodott róla, merre jár éppen. Elkóborolt, abszolút nem zavartatta magát és nem törődött azzal, hogy milyen messzire eltávolodott tőlem. Amikor letottyant egyszer a popsijára, csak akkor jegyezte meg félhangosan magának, hogy „hege, anya” (vagyis: anya, segíts), de nem tűnt kétségbeesettnek, mikor észrevette, milyen távol is van anya.

Nemsokára nekilátunk a szobatisztaság gyakorlásának :), egy biztos: én jobban izgulok miatta, mint ő. Ugyanis éppen az igazak álmát alussza kiságyában és idáig is elhallatszik nyugodt szuszogása.

Lucával túl vagyunk egy nehéz időszakon (és kezdődik a következő, fogzásos korszak), kínlódtunk egy hétig a tejért, de megérte az egész napos állandó szoptatás, így nem lett végül szükség tápszerre. Jó érzés, hogy megkapja, amire leginkább szüksége van, s elegendő most már neki a mennyiség Szeretem látni a jóllakott kis kövér arcát, a boldog „telipoci”- mosolyát... bizony, még mindig elbűvölő a mosolya, apja épp tegnap jegyezte meg, hogy bizony ő is észlelte már Luca tekintetében azt a „lábról levevős” pillantást. Szóval nemcsak én képzeltem; tényleg képes ÚGY nézni!!

Szegénykémnek jönnek a fogai, azt hiszem az alsó kettő középen, állandóan rágna valamit és eléggé megviseli a dolog. Andris nem nyűglődött talán ennyit az elején.

Hihetetlen, hogy így repül az idő. Luca már az oldalára fordul, nemrég úgy is aludt. Egykettőre járni fog ő is, majd együtt szaladgálnak Andrissal! Furcsa lesz, hiszen nem is olyan rég volt, hogy meglátta a napvilágot. Néha úgy megállítanám az időt! Olyan hamar felnőnek, mindenki ezt mondja, s nem lehet eléggé kiélvezni ezt a rengeteg élménnyel teli időszakot, míg ilyen aprók!

Talán legjobban a világon azt szeretem, amikor fáradtan, esti fürdetést követően lefektetjük a gyerekeket. Olyankor már Peti is itthon van, minden békés, nyugodt. Andris kicsit forgolódik az ágyikóban, s mi ülünk ketten Petivel a sötét szobában egymás mellett. Luca már elaludt, kintről beszűrődik a hold fénye, az ablakból temérdek csillag néz le ránk, valahol a távolban rikoltoz egy bagoly... békazene, fülemüle szólal meg néha... Andris néha azt mormolja: „Ítács!”- vagyis, hogy énekeljünk neki altatót... megfogjuk egymás kezét Petivel és halkan dúdoljuk:

„Későre jár,

elég volt már

a napnak terhét hordani,

a sok üres szót mondani,

későre jár, az otthon vár.

Ha véget ér majd életem,

tudom, hogy vársz rám, Istenem...”

„Oly jó tudni azt,

kezedben az életem,

benned, Uram, csak benned nyugszik el.

Nálad béke vár,

vigyázol rám szüntelen.

Őrizd meg szívemet, tiéd hadd legyen.

Próbák jönnek, s én elfáradok,

szorongok, s elfog csüggedés.

Ám nem félek, tudom, nem hagysz el,

mindig itt vagy mellettem...”

Andris már egyenletesen szuszog az ének végére és a sötét, csöndes szobában még egy darabig üldögélünk Petivel ketten. Azon gondolkodom, hogy milyen szép és jó lesz majd odaát, az örök mennyei otthonunkban, ahol nem lesz fájdalom, betegség, ahol nem veszítjük el azokat, akiket szeretünk és ahol felhőtlen boldogságban együtt örvendezhetünk... és valakire gondolok közben, akit nagyon szeretek és most nagyon nehéz, szenvedésekkel teli út áll előtte. Bárcsak ő is itt lenne velünk, láthatná az unokáit, örülhetne nekik és velünk lehetne ezeken a csendes, meghitt estéken. Azt hiszem, neki is jelentene talán annyit ez az egész, mint nekem.