Ismét eltelt egy hónap, amikor is kedves kis Andrisunk tovább fejlődött, ügyesedett egészségben, szeretetben, türelemben. Hálásak vagyunk Istennek, amiért ilyen rendes, nyugodt, kiegyensúlyozott kis gyermeket kaptunk Andris személyében, akivel a legnagyobb gondunk, hogy Luca hugicát rendszeresen ágynak, széknek és mindenféle olyan használati tárgynak nézi, ami elviekben bírja a gyűrést, nyaszatolást, ütést, rugdosást. Nem vagyunk nagyravágyók, de reméljük azért ezt is ki fogja nőni minél hamarabb...

Andrisunk mostanában leginkább az érdekesnél érdekesebb mondataival szórakoztat bennünket. Valamelyik este sétál anyával hazafelé az utcán, amikor megállapította, hogy milyen szép naplemente van az egyik kertben. Utána észrevette, hogy a másikban is... és természetesen nem maradhatott el ezek után a „de szép naplementénk van a kertünkben” című mondat sem. Tehát amellett, hogy van szép házunk, szép kertünk, most már szép naplementénk is van (no és persze „szép napunk” is van, ami csak akkor nem szép, ha fiunk éppen rosszkedvű. Ilyenkor kiakadva tiltakozik: „Nem, nem! Nem szép napunk van!”. Mert azért azt tudni kell, hogy a „nincs” nála „nem van”, a „sincs” pedig „sem van”- így időnként egy kicsit furcsán hangzik a mondandója, de már egészen megszoktuk...

Valamelyik nap az alábbi mondattal ajándékozott meg: „olyan vagyok, mint farkas!”. Éppen az ablakból lógott kifelé az utcára anyával, amikor ez a kijelentése elhangzott. Tudni kell ugyanis, hogy az egyik kedvenc meséje (diafilmje) a farkas és a kismalac, és a farkas a mese egy részében félig kinn, félig benn van a kismalac házában. Andrisunk is ilyen állapotban volt egy ideig: egyik fele az utcán, másik fele a házban. Tényleg olyan, mint a farkas...

Egyik nap az utca végében volt anyával, és egyszer csak megindult hazafelé. Anya megkérdezte, hova megy? Erre a válasz: „megyek megkeresem a félkrajcáromat!” (újabb meséből idézve). Hazarohant nagy sebességgel, aztán amikor anya is megérkezett, megkérdezte csemetéjét, hogy ugyan megtalálta – e, amiért hazarohant? Andris egy kis gondolkodás után büszkén kijelentette, hogy igen, és mutatta a lapátját... hát igen. Kinek mi a kincs, mi okoz örömöt...

Volt egy megdöbbentő kijelentése is: „Olyan nagyfiú vagyok, hogy nem kell bili!” No, hát csak így lenne... valóban nincs szüksége rá, csak sajnos nem azért, mert már szobatiszta, hanem mert messzire elkerüli a bilijét. Az az igazság, hogy Luca nagyobb érdeklődést mutat iránta, és mindig elcipeli ide – oda, Andris legfeljebb intenzíven elkerüli, esetleg felháborodottan visszaviszi a helyére, ha előkerül, erős célzó jelleggel.

Esténként előfordul, hogy magának mesél. És a legszebb, hogy elég halandzsa, összefüggéstelen, mindenesetre jól elszórakoztatja magát – és természetesen minket is. A beszéde egyébként nagyon választékos, hihetetlenül sok szó van a készletében, és most nagyon olyan korszaka van, amikor tényleg mindent megjegyez, amit mondunk előtte. És persze az is mókás, hogy ha mi, szülők egymást kérdezzük erről – arról, Andris nem késlekedik valamiféle értelmes vagy kevésbé értelmes hozzászólással...

Gyermekünk nemsokára óvodába megy. Igaz, szeptembertől, de ő még nem igazán tudja, hogy ez mennyi időt jelent a számára... a lényeg, hogy azért egy kicsit fel kell nőnie ehhez, így a saját kis asztalkája helyett most már velünk eszik, a nagy asztalnál. Talán így rájön, hogy nem annyira szokás kézzel kihalászni a levesből a krumplit és a mindenfélét, és nem szokás szétkenni az asztalon a főzeléket sem. Remélhetőleg ezáltal szebben fog enni, nem malackodik, és anyát sem fogja folyamatosan piszkálni... igaz, helyette Lucát nyaszatolja újabban, de előbb – utóbb rá fogunk jönni a megoldásra.

A napokban megtudhattuk azt is, hogy mennyi erő rejlik egy alig több, mint két és fél éves csemetében. A 15 kilós krumplis zsákot (természetesen tele krumplival) nem olyan könnyen, de el tudta húzni a szoba közepéről az ajtóhoz...

Mostanra egyre inkább megtanulja, hogy „lányoké az elsőbbség”, így már nem okoz olyan nagy problémát számára, hogy Luca fürdik elsőként, sőt az udvarra kimenetelkor előfordul, hogy Lucát mindenféle melléktevékenység nélkül előre engedi. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy Luca jobban szeretne időnként kiszabadulni, mint Andris (aztán ha kijutott, akkor sokszor éppen a házba óhajt visszajutni...), mert fiunk sokszor nem is akar kimenni a friss levegőre.

Ilyen vidám dolgokkal, történésekkel telt az elmúlt élethónapja kis gyerkőcünknek – és nekünk magunknak is...