Kedves kis másodszülöttünk ismét egy élethónappal és tapasztalataival lett gazdagabb – mi pedig rengeteg mókával és csodálattal, milyen ügyesen, szépen, egészségesen fejlődik; és hogy Isten milyen nagyszerűen alkotta meg az embert, benne lenni ebben a gyönyörű korszakban, amikor napról napra egyre ügyesebb, egyre szebb és egyre értelmesebb  a kis emberpalánta. Ugyan egy kis betegség is közbejött, de hálásak vagyunk Istennek, hogy könnyen átvészelte Lucánk – és mi is.

Lassacskán hozzászokunk, hogy menő manónk önállóan közlekedik a lakásban, és azon kívül is. Nagyon ügyesen egyensúlyoz, kerülget mindenféle akadályt, ami az útjába kerül. Előfordul, hogy az udvarról egyszerűen kisétál a nyitott „kapun” (kell még egy kis idő, hogy tényleg kapunak nevezhető legyen a kijárat), de nem egyszer már szalad is a kis lábaival, mintha valahova nagyon sietős lenne neki. Bámulatos, hogy a felállástól számítva nagyon rövid időn belül elkezdett járni, és már szaladgál is időnként… 

„Hamma – hamma” – az elmaradhatatlan és (Andris által is) megszokott jelzés, ami azt jelenti, hogy leánykánk éhes, és szerinte ideje enni valamit. Amint illik, imádkozik ő is: kezeit összeteszi, és halandzsázik a maga nyelvén. Étvágya igen jó, ahogy anya lejegyzetelte: „rengeteget eszik!”. És valóban, általában sokkal tovább ül az asztalnál, mint Andrisunk. És amikor már azt gondolnánk, hogy biztosan jóllakott, még mindig kuncsorog, ha lehetősége adódik rá – vagy mi még eszünk a közelében. Szerintem feneketlen bendője van… egyébként ügyesen eszik kanállal, sőt, időnként még a szájába is sikerül belapátolnia vele pár falatot. Valamelyik nap négy kanál kellett az etetéséhez, mert kettő volt nála, kettő pedig anyánál. Így is szépek voltak mindketten a végére… de a lényeg, hogy mindenki jóllakott. Ami még jellemző Lucánk étkezésénél, hogy időnként elkezdi ledobálni (finomabb pillanataiban leejteni) a földre az ennivalót – ez jelenti azt, hogy szomjas, és inni kér… és végül ha nagyon elunja az etetőszékben üldögélést, s éppen nincs bekötve, gond nélkül lemászik. Mókás kislány, egyéni jelzőrendszerrel…

Öltözni egyébként határozottan nem szeret ülve: mindig felül, és anyához bújik.

Reggeli után benti foglalkozás következik, ilyenkor figyelmesen nézegeti a könyveket, és utánozza az állatok hangját nagy örömmel. Jó kedvében trappol, táncikál, „brrr” – zik (autóhangot ad) és kisebb tornyokat épít a kockákból. Valamelyik nap pedig nagyon határozottan megvédte magát: Andris elvett tőle valami játékot, erre Luca iszonyatos hangon sivalkodva elkezdte ütögetni bátyót, és a haját kezdte el tépkedni. Természetesen Andrisunk megszeppent, meglepődött kissé, és azóta néha eszébe jut, hogy bizony lányocska is nagyobbodik, és nem jó őt bántani… nem éri meg.

Tízórai után következik a kinti játék ideje, mely egészen ebédig tart. Odakinn is nagyon ügyesen mozog: nem lép a veteményre, hanem szépen, tiszteletben tartva kikerüli. Módfelett szeret a homokozóban játszani: vödörbe lapátol, időnként a szájába is - de a homok általában nem ízlik neki, így nem sűrűn próbálkozik a megevésével. A motorozással is ismerkedik, bár feltehetően még nem érti a lényegét: rugózva ül rajta, és lelkesedéssel várja, hogy történjen valami. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy nem ér még le mindkét lába, s így tényleg nehéz előre is haladni.

Ami még folyamatos: szókincsének bővülése (kutya, cica, labda, apa, cipő, sapka, kérek, keze, kacsa, gyere, hamma, tej, tea – „te”) a sajátos kis nyelvén, illetve a fogak számának növekedése. Jelenleg tíz teljes és két alakuló fogacskával rendelkezik, így egyre több mindent tud megrágni – már a járókáját is elkezdte jóízűen fogyasztani. Néha persze megviseli a fogzás, főleg éjszaka, de nagyon ügyesen visszafekszik és alszik tovább.

Este a „megyünk fürdeni, Luca!” – felszólításra iszonyatos sebességgel elkezd szaladni a fürdőszoba irányába. Fürdéskor a kád széléről ki – be pakolja a játékokat, jellemzően ő is eléggé kacsapárti, mint bátyja volt. A fogmosást már eltűri, és időnként még puszit is osztogat: csettint egyet a nyelvével, kitátja a száját, és kidugja a nyelvét. Az utóbbi időben pedig már nem „kézi Luca”: sikerült leszoknia a vitetésről, és anya kézmegfogással, simogatással altatja. Nekem pedig el kell bújnom, ki kell mennem a látómezőből, mert nagyon ragaszkodik hozzám – és bizony kiakad, ha nem az én kezeimben alhat el…

Nap közben többször is elhagyja itt – ott a cipellőjét. Ilyenkor mindig hozza a cipőjét, és valószínűleg én vagyok a kiválasztott, mert anya mellett simán elhaladva engem szokott megkeresni ezen kis problémájával. Aranyos, ahogyan egyik kezében a lábbelijével kétségbeesett arccal keres és mondja közben, hogy „tö”…

Ilyen apró és nagyobb vidámságok mellett lehetünk részesei annak a csodának, ahogy lányunk napról napra fejlődik: egyre ügyesebb, értelmesebb, és – hát szebb…