„Em! Em! Em!” - kiáltja, amint kinyitja a szemét reggel és bőszen rázza a fejét meg a járóka rácsát. „Luca, kérsz játékot?” - kérdem, erre „Em!” - szól és határozott fejrázás, s hisztisen leveti magát a járókába. „Adjak inni?” -  „Em! Em!” - hangzik újra, miközben a járóka rácsát rugdossa durcásan... öltözködésnél leveszem a pizsamáját, erre egy szál pelenkában elszalad. „Gyere Luca, felöltözünk!” - „Em!” - rázza megint azt a kis fürtös kis fejét, és elinal. Utána baktatok, felöltöztetem.

Reggelizünk, egyszer csak eszébe jut: „Em! Em!” - s már dobja is le a kenyeret, felvágottat, és próbál kiszabadulni az etetőszék fogságából, nagyokat rúgva – taszítva a lábával (bölcsen és előreláthatóan arrébb toltuk már a székét az asztaltól). Lekerül az előke és Luca is földet ér egy kis szülői segítséggel. Ekkor azonban megtalálja az összes tiltott területet, dolgot, mindent, amit nem szabad: szórni kezdi a sódert a lapáttal a küszöbre (mire feleszmélek, tekintélyes kupacot odahordott már), sokadik elráncigálásra is újra csak vissza – visszatér; addig ólálkodik a tökvirágok közelében, míg a szerencsétlen megmaradt tökvirágok közt egy újabb kinyílott áldozatra nem lel, azonnal leszakítja és HOZZA MEGMUTATNI anya és apa legnagyobb bosszúságára.

Sétálunk az utcán egyet a változatosság kedvéért, tündérien motorozik már, jelzi a kis bibi is az orrán, hogy megtanulta ezt is. Ha valami nem tetszik, jól odaveri a földhöz a motort és iszkol, amerre kedve tartja. Ha arrébb próbálom terelni, megint csak „Em!” Em!”, és határozottan visszafordul. Bemászik az árokba, kifelé a szomszéd gyerekek egyike próbálja kisegíteni, mire megint csak  „Em!” és fejrázás a válasz. Tőlem még éppen elfogadja a segítő kezet, de mástól már nem nagon...

Nem csak „Em!” - ekből áll azért a nap...

Egyszer csak odaszalad hozzám, bújik, átölel, puszit ad és hosszan az ölemben tanyázik.

Apánál még mindig működik a „fff!” - gomb, mivel kézbe kerülhet a nagylány, előszeretettel alkalmazza is... ha apát látja, már ügyesen mondja: „a – pa!” És nekem már nem mindig csak a nyögésszerű, torokhangú „nyanya” jut...

Múltkor barackmagot törtem nekik, de nem ették meg, hanem szinte az összes megpucolt példányt apához vitték és boldogan neki adták a kis jószívűek.

Ja és már tereget is... igaz, nem éri fel a szárítót, de buzgón adogatja a ruhákat, melyeknek csupán fele landol a porban már. Én meg alig győzöm két gyerek intenzív adogatása mellett igazgatni, rendesen kiteríteni a sok ruhát.

Kicsi Lucánk sok újabb sebhellyel gyarapodott az utóbbi időben... a járkálás már biztosan és jól menne neki, de a sebességet olyan mértékben kívánja növelni, hogy az minden ötödik – hatodik lépésnél bukdácsolásra készteti. Mindenesetre általában eléri célját és az esésekkel nem sokat törődve folytatja útját a kitűzött helyre.

A balatoni nyaralás egyik legszebb és legaranyosabb emléke számomra Luca „vaddisznó” a homokozóban. Talán leginkább a nagy dagonyázásokat élvezte a csöppem, s a lila, fodros kis fürdőrucijában (mely merészen látni engedte húsos kis combjait és a leírhatatlanul BÁJOS popsiját, hatalmas bendőjét pedig olyan előnyösen adta ki, hogy az valami elbűvölő volt, szóval ő volt a strand szépe), szóval ebben a szerelésben ült a homokozó közepén ásott nagy gödörben, amit telehordtunk vízzel és boldogan pacsált benne, nyakig homokos – vizes – koszos lett (amit aztán élvezettel mosott le a Balatonban magáról). A többi gyerek reakciója volt a legviccesebb: először döbbenten nézték a nyakig maszatos Lucát és Andrist, majd irigykedve kérdezték: „Nektek ezt szabad? Megengedte az anyukátok?” Mire közelebb lopóztak volna, általában megjelent egy aggódó anyuka a közelben és inkább arrébb csalogatta gyermekét vadul dagonyázó csemetéim közeléből, nehogy rájuk is átragadjon ez az undorító szokás, és gyermekük bemaszatolja hófehér fürdőnadrágját és pólóját... Luc nem sokat törődött a közönséggel, boldogan és önfeledten adta át magát a homokozás örömeinek... a vizet is szerette, de csak a én kezemben, bár a vízhez vezető lépcsőn szerintem jóval többet mászkáltunk, mint bent a Balatonban.

Még néhány rövid mozzanat: Luca könyvet nézegeti: „brrr brrr” (csupa nyál lesz minden autós lap a könyvben), „fff” (megnyalja a virágokat szagolás címszóval), „ha!” (hal), „sa” (sajt)(a piacról szóló részhez érkezett, úgy hallom), „bá” (bogár, ablak)... aztán egyszer csak megunjam, ütemes dobogás = tapossa a könyvet, ilyenkor szoktam elvenni tőle.

Luca tud csöndben leni is! Suttogni még nem tud igazán, de ha apa alszik és beteszem a járókába, csöndesen megjegyzi: „pa, szi!” (apa alszik), és viszonylag kevés decibellel működve lassan ő is álomba szenderül.