Lucánk 19 hónapos korára belelépett a dackorszak egyik részébe, kedvenc és legtöbbet alkalmazott szava a tisztán kiejtett „NEM”, monduk „EM” - ekből is bőven akad még...  reggel fölkel, erre anya próbálja még - túl korán lévén - alvásra bírni: Gyere, fogd meg a kezem, megsimogatlak, gyere anyához, feküdj le még kicsit stb. - mire ő félrebillentett fejjel, göndör fürtjeit és kócos fejét rázva határozott szájbiggyesztéssel felel: Nem! - Folytatom Luca kedvének keresését, először játékot kínálok, majd innivalót, hátha megszomjazott éjszaka a lelkem, mindenre csak NEM, nem, nem, néha duplán - triplán is elhangzik. Kivegyelek a járókából, Luca? - kérdezzük... határozott fejrázás és nem. Ha kivesszük ennek ellenére, hát akkor jön a földre fekvős hiszti, hanggal vagy anélkül, esetleg újabb „nem” - ekkel párosítva.

 Reggelinél meglátja az ételt, amire újabb nem - ek következnek, inni sem kíván természetesen, de lábát feltenni az etetőszékbe, az nagyon jól megy, s ha MI mondunk erre nemet, nos, újabb tiltakozást váltunk ki vele. Különleges praktikák kellenek néha ahhoz, hogy Luc táplálékhoz jusson, ha éppen ilyen dacos a hangulata. Apa múltkor pl. azt mondta a felkockázott ételt visszautasító, éhségsztrájkba kezdő Lucának: harapj bele - és tartotta neki a saját kenyerét... amit aztán maradéktalanul elfogadott a szeszélyes kis csöppség:)

Szoktunk „nemes” hangulatán nagyokat nevetni olykor, mikor buta kérdésekkel bombázzuk, melyekre mind egységesen NEM a válasz, pl. Luca vagy? Ott van a kutya? Kérsz fagyit? Szereted a csokit? Nem? Stb.

Egyébként tagadhatatlan, hogy Lucánk egyszerűen ELRAGADÓ TÜNEMÉNY. Még ezekkel a dacos nemekkel is! Az a fej - félrebillentés, azok a kis fürtök, az a szájtartás, s azok a kerek szemek hozzá!!! Leírhatatlan.

A sírós - csapkodós nem - eket mondjuk annyira nem szeretjük, mert olyanok is vannak néha. Pl. ebédnél elé tesszük az ételt, és jön néha a bömbölés. Teljesen mindegy, mit kap: legyen az a kedvence vagy a még kedvencebbje (mert általában mindent szeret és megeszik), hirtelen eszébe jut, hogy ja, lehet nemet is mondani - és meg is teszi. Következetesen ragaszkodva kijelentéséhez, még a csoki sem csúszik le olyankor! Látom a szemén, hogy szeretné, kívánja, de nem lehet, mert már elhangzott egyszer a szájából az a végzetes „nem”.

Nemcsak a nem - et mondja szép tisztán már; egyre több új szava van, pl. ott, gaz, bent, bugyi, puszi, bot, szét, hess; meg vannak kevésbé logikusak is, mint pl. pos = piros, appa = hoppá, só = sóder, szí = alszik, issz = víz, gut – alagút, dadda – labda.

Luca egyre szépül, ahogy telnek a hónapok. Már olyan hosszú a haja, hogy egészen a szemébe lóg, össze kell kötni kis „szökőkútba” a feje búbján, hogy valamit lásson is a világból. És göndör, még mindig, édes kis loknis fürtjei vannak, amiket, ha nagyon akarnék, egyenesre fésülhetnék, de minek, amikor olyan édes így?!

Míg Andris biciklizni tanult meg, Lucánk elsajátította a motorozás alapjait – természetesen nem Máté Simsonján, hanem a kis zöld motoron. Pontosan ugyanazon a napon indult el önállóan a motorral Luca, mint amikor Andris ráérzett a pedálozás lényegére. Azóta együtt tepernek és bizony, Andris nehezen hajtható bababiciklijét jócskán lehagyja Luc a kis könnyű, műanyag motorral... néhány kezdeti esés nyomait az orrán viselte ugyan egy darabig, mindenki azt kérdezte, hogy szilvát evett - e, attól ilyen maszatos? Mire feleltem: nem, csak most tanult meg motorozni.

Rendkívül büszke vagyok arra, milyen ügyesen húzódnak le mindketten az út szélére autóveszély esetén... Lucának elég csak megemlíteni, hogy autó, mire észt vesztett módon iszkol a fűbe az út szélén. Ezt 2 hónapja egy ismerősöm hasonló korú (bár kissé idősebb) gyerkőceinél láttam, s mondtam is elégedetlenkedve Petinek: ó, a mi gyerekeink mikor lesznek ilyen engedelmesek, fegyelmezettek, hogy lehúzódjanak az út szélére maguktól? Hát most lettek...:)

Azért még kicsike ez a Luca és autók elől kitér ugyan, de egyik nap, mikor nyitva volt a kapu, rögtön kiszúrta és majdnem észrevétlenül kisurrant motorjával az utcára. Peti csak egy gyanús árnyat látott már a szomszéd ház melletti járdán eltűnni, s a jellegzetes motorhangokból sejthetővé vált, ki volt az. Rohantunk az utcára, s már jó pár házzal arrébb tartott a kisasszony. Én, Berti babával a pocimban már képtelen vagyok utolérni őkelmét. Még jó, hogy van egy férjem, aki szerencsésen elcsípte és visszahozta méltatlankodó ámokfutónkat.

Hucu sokat fejlődött pakolásban is, most már nemcsak Andris számára ellenállhatatlan a teregetés, hanem neki is rögeszméje, hogy segíthessen benne, no meg a mosogatógép ki - berámolása... a kockák elpakolásában most már ő is szívesen és ügyesen segít, s ketten még hamarabb végeznek, nagy rohangászások és sikongatások közepette, aztán jönnek a jól megérdemelt puszijukért sorakozni hozzám. Néha elgyönyörködöm benne, milyen kis praktikus szemléletű ez a kislány! Olyan ügyesen fog meg egyszerre több kockát, botocskát, homokozójátékot stb., figyelembe véve, hogy a lehető legtöbbet tegye bele a dobozba egyszerre...! Vagy csak belemagyarázom?

Luca felfedezte, hogy egyes emberekhez bizonyos tárgyak tartoznak, s ezeket az összefüggéseket szereti egyben látni, minek következtében ahányszor a papucsomra, telefonomra, hajgumimra bukkan, „anya” - felkiáltással rögtön hozzám is hurcolja azt, hogy egyazon helyen legyek a tartozékaimmal. Apával, Andrissal ugyanezt teszi... lassan azért már kezdi tolerálni, ha pl. a szandál a helyére kell kerüljön és nem feltétlen Andris lábára, bár azért a helyére tevést követően néha újra visszahozza, mintegy azt kérdezve: biztos, hogy nem a lábára kell tenni??? Hiszen ott a helye...!

Luc egyik kedvenc helye az udvaron a babakocsi még mindig. Ha meglátja, belemászik és tulajdonképpen semmit nem csinál, csak ott „piknikel”. Szereti még a szőnyeggel letakart homokkupacot is, sokszor felmászik rá, majd legurul róla és boldogan az aljára fekszik, égnek álló lábakkal és elégedetten nézi a felhőket az égen, vagy a szomszéd ház tetején a galambokat.

Ahogy Andrist is annak idején, Lucát is lázba hozzák a mindenféle repkedő jószágok, mint pl. a legyek. Élvezettel vesz részt a légyirtásban esténként, izgatott „ott” - okkal kísérve apa légycsapásait. Ha véletlen megkaparintja a légycsapót, lelkesen utánozza a nagyokat.

A gyerekszobánk lassacskán készülget, s Lucára mély benyomást tett a vakolás, betonozás folyamata. A küszöbre fektetett lejtős pallón örömmel próbálgatta a kis piros játéktalicskával való feljutást, segédmunkásaink legnagyobb örömére.

Esténként locsoláskor is nagy segítség már Lucaca, aki legszívesebben az egyik legnagyobb és leglátványosabb tökünket locsolgatja a hordóból a kis vödörrel, remélhetőleg pár hónap múlva már megért, hogy a tök gyökerénél hatásosabb az öntözés.

Délutáni alvásnál sok gondom volt vele, amíg az apa - féle altatási módszert nem próbáltam alkalmazni (hátsimogatás, garantált siker!), ugyanis a járókában magára hagyott lányka boldogan sikongatott, rángatta az ágya melletti függönyt, leszerelte a vitrázst (előrelátó módon már fel sem rakom azóta ), szétbontotta a matracát és a szivacsot szedegette belőle nagy boldogan, közben jó hangosan azt kiabálta: bugyi – bugyi - bugyi, vagy fú – fú - bugyi (fújfúj bugyi, nem tudom, miért)... már az ötödik nap altattam egy - egy ilyen órás sikertelen altatási kísérlet után babakocsiban sétáltatva, amikor apa végre rendelkezésemre bocsátotta hathatós altatási módszerét... mint Andrisnál annak idején a kézfogást, úgy tűnik, nem kerülhetjük ki Lucánál sem az efféle dolgokat... végül is nem cumiznak, s remélem, ez átmeneti állapot lesz (hehe, Andrisnál is tartott vagy egy évig!). Elképzelem, ahogy majd Bertit szoptatom, közben Luca hátát simogatom a kiságyba benyúlva (fogalmam sincs, hogy), és mellé még mindig a Kiskakas gyémánt félkrajcárját vagy Jancsi és Juliskát mesélem...

Azért az sem utolsó, amikor lányunk reggel felkel, első dolga módszeresen kipakolni a járókájából a takarót – pokrócot – miegymást, többnyire anya fejére...