Kedves lányunk életének újabb hónapja telt el, így friss és ropogós beszámolóval jelentkezik, hogyan is telnek napjai mostanság.

Luca anya – szemmel…:

Reggel Luca felkel, fél perc alatt kidörgölgeti szeméből az álmosságot, és rövid időn belül anyai segítséggel felöltözik (előtte azért még kísérletet tesz a félig – meddig alvó Andris piszkálására; élvezettel, kaján hangon „Andis – Andis” – ozik, és a végeredmény általában Andrisunk sikeres felkeltése). Ezután módszeresen összeszedi mindazon dolgokat (ruha, hálózsák), amik az éjszakai alvásához szükségesek, és automatikusan viszi a pakkot a fürdőszobába a helyére. Szereti a rendet, ez már néhány egyéb dolgából is kitűnt eddig, de ez a napi reggeli szertartás már – már igazi szokássá vált nála. Addig nem is megy az asztal irányába táplálkozni, míg az éjszakai pakk nincs a helyén…

Felöltözés és reggelizés között (de a nap egyéb szakában is) visszatérő jelenség, hogy lányunk lekönyörög egy könyvet a polcról; általában kiválasztja, melyiket kéri, és ez azt jelenti, melyiket fogjuk EGYÜTT nézni. Ugyanis egyedül is elnézeget egy – egy könyvet, legalábbis egy rövid ideig, aztán jön a sűrű „I!” „I!”, miközben ujját odateszi arra a valamire, aminek a nevére kíváncsi, és addig nem nyugszik, míg meg nem tudja, mi az. Ügyesen bevon hát minket is a könyvnézegetésbe, ami így egy közös félcsaládi elfoglaltságot jelent egy rövidebb időszakra… de hogy teljes legyen a dolog, az akciós újságokat és a szórólapokat is előszeretettel nézegeti, és ha valami ismerős terméket talál benne, nagy boldogan mondja a nevét (pl. kelbimbó, kenyér, hús, stb. A „bimbó” – t egyébként ritka szépen mondja).

Reggeli táplálkozás kapcsán megjegyzendő, hogy teljesen automata módon fárad az etetőszékéhez, sőt fel is mászik, és helyet foglal benne. Rövidebb – hosszabb ideig elüldögél, és türelmesen várja, hogy érkezzen a falnivaló… általában azért nem várakoztatjuk meg túl sokáig… a kenyérhéjjal sikerült barátságot kötnie, többnyire már azt is hajlandó megenni, bár általában nem hagyja ki, hogy próbáljon hozzá egy kis husit is kuncsorogni… de persze igaza van, husival csak jobb íze van a kenyérhéjnak is…!
Mostanra már tényleg sokat beszél, és lehet vele rövidebben beszélgetni is. Rövidítve mond dolgokat, a szavak elejét – végét rakja össze; nyilván neki is könnyebb és egyszerűbb, meg így is megértjük, mit óhajt kifejezni, így nem is kell törnie magát, hogy teljes szavakat mondjon – persze azért alakul az is. „Csip – csip csóka” mondóka Luca módra lerövidítve: „csipcsiphesshess”, az imádkozásnál sem beszél hosszan (mint teszi időnként bátyja, s közben majdnem éhen veszünk): „tántán, ámen”, és így ennyi. A templomi néha nem túl rövid imádságba is lelkesen beleámenezik, ő már ilyen kicsin is tudja, hogy nem a sok szó a fontos Istennek, hanem ami belül van… hosszabb szavai egyébként: okos mókus, teteje, utolsó, harkály, édesapa, Kéri Péter, koszos, és a mostani kedvence: hajszál…

Lánykánk az utóbbi időben nagyon szeret táncolni, vagy ahogy mi nevezzük, táncikolni.  Számára mindegy, hogy templomi éneket hallgatunk vagy valami zenét, esetenként a harangozást, boldogan mondogatja, hogy „tán – tán – tánc”, és forog hozzá közben… néha megszédül és elesik, vagy beveri magát valahova, de fél pillanat múlva már folytatja is gondtalanul a mókát. Nagyon édes, ahogyan próbál ugrálni is közben, koránál fogva azért ez még nem megy neki annyira…

„Beee – ti!” Kaján hangon mondogatja, miközben benyúl a rácson, és „simogatja”, karmolja öcsikéjét, ha nem vesszük észre időben.  Sokszor a felkiáltás megelőzi a tettet, így messziről tudható, merre veszi az irányt, és mi fog következni – ha nem lépünk közbe időben… a legmókásabb, hogy ha nincs is a látómezőben (mert mondjuk a fürdőszobában vagyok), de hallom ezt a jellegzetes kifejezést a még jellegzetesebb hangsúllyal, és rászólok, sokszor sikerül megelőzni a bajt…

Mostanság kislánykánkra rájött az utasítgatás: „szálle” (szállj le a székről), „ülle”, „szedki”, „nyiski”, „szedle”, „hozzad”, „ide”, „bá”, azaz simogassuk a lábát alvás előtt… valamint előszeretettel beszél magáról is: „enni”, azaz leül a helyére és vár (egy darabig), míg nem kap valami táplálékot; „inni” (kérek inni), „aszok” (lefekszik a földre, és „alszik”)…

Valamelyik nap ebéd készítése közben egy óvatlan pillanatban megkaparintotta a habarást, és Andrissal (természetesen nagy egyetértésben) megették a felét. Csupa fehér lett a keze – arca, ebből is látszik, hogy még sűrűn eszik evőeszköz nélkül… ezek is azok a dolgok, amik az adott pillanatban éppen nem annyira mókásak, később visszatekintve viszont dehogynem…

Egyik nap vonultunk a fürdőszobába, felmászott a pelenkázóra, megfordult, megölelt, és azt mondta nekem: „kincsem”……

Luca apa – szemmel:

Úgy alakult, hogy volt egy apa – lánya túrázásunk, mikor is bementünk egy boltba vásárolni. Lányka becsücsült a bevásárlókocsi tetején kialakított páholyba, onnan szemlélte a kínálatot…  és onnan utasított, hogy az éppen kezemben lévő terméket „bele!” kell tenni a kocsiba…

Kinn vágtam a fát az udvaron, kicsit hajolgatnom kellett, hogy jó legyen. Egyszer csak lányka eltűnik, és kezében egy piros felmosóvödörrel érkezett vissza. Felfordította, lerakta mögém, és utasított, hogy üljek le… utána, amint engedtem kérésének, elkezdte simogatni a hátamat, míg aprítottam a tüzelőt…

Munka után hazaérve szokássá vált, hogy a gyerekek pakolják ki a táskát (Luca általánosságban aktívabb ebben, és jobban szereti ezt a műveletet, mint Andris). Belépek az ajtón, Luca már rikkantgat: „ide!”, és mutatja, hova kell tenni a táskát. Néha visszakérdezek: „Pont ide?” A válasz pedig: „pont”…