Először is, amikor elveszett, rá kellett jönnöm, mi történt, mármint hogy nem találom...

... aztán jött a fogfájásom, amilyen nagy fájdalmat már régen volt módomban érzékelni, s ez térdre kényszerített. Azon a bizonyos nem - alvós, fogfájós éjjelen két dolog motoszkált a gondolataimban: az egyik egy kedves családtagunk, akinek milliószor nagyobb fájdalmak közt telik az élete hónapok óta, a másik pedig a saját szeretetlenségem és türelmetlenségem Andris (meg Luca és Bernát) felé. Amikor valami testi bajom van, mindig az jut eszembe: bezzeg, amikor jól mennek a dolgok, mennyire elfeledkezem arról, ami igazán fontos és értékes. Ültem fogfájással küszködve a viháncoló gyerkőceim között a kanapén, hatalmas erőfeszítések árán próbáltam összeszedni magam, hogy feleljek Andris éppen feltett huszadik kérdésére, és azon járt az agyam, bárcsak türelmesebb és szeretetteljesebb lennék hozzájuk, amikor megtehetném, amikor nem fáj és amikor képes vagyok gond és fájdalom nélkül kimondani egy mondatot. És amikor fájt, sokkal kedvesebb és gyengédebb, és jó értelemben véve elnézőbb tudtam lenni velük. Hát így kéne a fájdalommentes hétköznapokban is - villant be...
s mikor már elviselhetetlen, gyötrő volt a fájdalom, és egyedül maradtam az átvirrasztott éjszaka végén, lehorgasztott fejjel, arcomba temetett kézzel menekültem Istenhez: kérlek, kérlek, segíts, hogy jó anya lehessek, hogy szerethessek és tudjam, átéljem, ami igazán fontos és tölts be Istenem, a Te szereteteddel, a Te türelmeddel és békességeddel!!!

Hát egy fogfájás kellett hozzá, hogy összetörjek saját alkalmatlanságom tudatára ébredve és megkaphassam a régen áhított békességet...

Így találtam meg Andrist, akit nem büntetni kell, hanem megölelni, akinek olvasni kell a Bibliából, mert folyton azt kéri, akivel tornyot kell együtt építeni és mellé ülni, meghallgatni a kesze - kusza vicces meséit, válaszolgatni félálomban a késő esti komoly, világrengető kérdéseire; akinek elég annyit mondanom, vagy mutatnom: szomorú vagyok, mert bántottad Lucát, s már simogatja is bocsánatot kérve és kérdi: ugye már nem vagy szomorú???, azt az Andrist, akit elég ölbe venni, simogatni és el is múlik a hangos hiszti, aki kedvesen mesél Lucának reggel, csak hogy két perccel tovább ágyban maradhassak, aki tíz puszit osztogat nekem, mikor egyet kérek, akivel olyan jó együtt tanulgatni karácsonyra, mit is mondott az angyal a pásztoroknak, s aki tulajdonképpen egy tükör, Isten tükre, amelyben én látszódom éppen... s ha maszatos, elmosódott vagy bántó a kép, azért nem a tükörkép a felelős, hanem aki nem tisztította meg kellőképpen, és nem ügyelt eléggé saját kinézetére.

Andris esti filozofálgatásai

Még fél óra fél nyolcig... számolgatom magamban egy fárasztó, délután - nem alvós nap végéhez közeledve... akkor végre fürdés, fogmosás, imádság, Bernát eszik egy utolsót, s végre: ALVÁS -gondolom, s már ásítozok is a pihe - puha ágyra és a hamar elalvó gyerkőcökre gondolván, akik villanyoltás után békés szuszogásukkal töltik meg a szobát, végre némi nyugalmat biztosítván holtfáradt anyjuk számára - aki mindezek megtörténte után betakargatja a kilógó lábacskákat, megigazítja a félrecsúszott párnákat, és elégedetten bújik a meleg takaró alá. Abban a pillanatban, amikor fáradt szemem lehunynám, vékony hangocska szólal meg az éj vaksötétjében: "Anya, miért van Isten?" - ó, Andris, már azt hittem, fél órája alszol, és biztos, hogy ezt PONT MOST kellene megtárgyalnunk?- gondolom magamban, de félig alvó pilláim alól halkan válaszolok... "És miért van ember?" - jön a következő kérdés... összeszedem magam, s próbálom az emberiség leghatalmasabb kérdéseire adható válaszokat egy három éves számára érthető formába önteni, lehetőleg úgy, hogy minél kevesebb újabb "miért?" - re legyen lehetősége a továbbiakban. "És miért van Andris?" - hangzik, mikor már végső erőmet meghaladó mondattekervényeimben - úgy tűnik - választ kapott előző kérdéseire. Megpróbálok értelmes választ kicsiholni magamból, anélkül, hogy közben félig elaludnék, és újra hallhassam a megjegyzést: ne fáradtan mondjad, hanem rendesen:)
Ez a három kérdés aznap estére elég volt neki, s utána boldogan aludhattam el én is.

Másnap este jött a következő adag, melyből kiderülhetett számomra, hogy komolyan foglalkoztatják ezek a témák, és nem elég egyszer megtárgyalnunk. "Anya, mi az Isten?" "És mi az ember?" és "Mi az Andris?". Ez már egy délutáni alvós nap végén volt (mármint hogy ők, legalábbis Andris meg Luca aludtak délután, mi Bernáttal egymás társaságát élvezhettük, természetesen ébren), így több energiám maradt átgondolt válaszokat nyújtani.

Harmadnap a dohányzás került terítékre: "Anya, ha akkora leszel, mint Zsuzsa mama, akkor te is fogsz cigarettázni?" és: "Zsuzsa mama miért nem hagyja abba a cigarettázást?" meg: "Bandi papa abbahagyta a cigarettázást?" stb.

Egy esti ádventi koszorús gyertyagyújást és gyertya eloltást követően: "Anya, miért nem szabad égve hagyni a gyertyát?" Mondtam, hogy veszélyes, mert az egy kicsi tűz és meggyulladhat bármi tőle, akár felgyulladhat a házunk, akkor megsebesülhetünk, sőt meg is halhatunk. "És akkor Istenhez fogunk menni." - fejezte be egyszerűen. Igen, oda fogunk menni. Bárcsak ezt ilyen egyszerű lenne felnőttként is megélnünk...

"Anya, kik a szegények?"-hangzott el szintén estefelé...

S ez így megy azóta is, legalábbis azokon az estéken, amikor nem túlságosan fáradt ahhoz, hogy azonnal elnyomja az álom. Nem tudom, mennyit ért meg a válaszaimból. Istenem, add, hogy ezekre a kérdésekre Tőled kaphassa meg az igazi választ... és hogy továbbra is foglalkoztassák ezek a kérdések és felnőttként se menjen el mellettük, mert ezek az élet legfontosabb talányai...

Végezetül álljon itt néhány fotó...