A 23 hónapos Luca

Luca 23 hónapos, anya meg segíteni tanul.

Zavaros, nyomasztó álmom döbbentett rá a minap, hogy én mennyire, de mennyire nagyon szeretem Lucuskát...

Már nem emlékszem pontosan minden részletre, de az álmom lényege egy budapesti "kaland" volt, mikor a metróból három gyerekkel kiszállva Luca egyszer csak átsprintelt a túloldali szerelvénybe, s amint az a filmekben is lenni szokott, a metró ajtaja természetesen akkor csukódott be, amikor én utolértem volna és azonnal el is indult az ellenkező irányba. Hosszas és kétségbeesett keresést követően leltünk rá - biztonsági őrökkel való együttműködéssel, a metrószerelvények és megállók átkutatása stb. során - a Pillangó utca és az Örs vezér tér között valahol, a sínektől nem messze, ahol egy ablakmélyedésben aludt szakadt, rongyos ruhácskában, éhesen dideregve.

Ahogy álmomban megkönnyebbülten karjaimba vettem Lucát, szívem megtelt az iránta való szeretettel és olyan erősen szorítottam magamhoz, ahogy csak tudtam... ebben a pillanatban felébredtem s alig győztem kivárni, hogy Lucánk is felkeljen, mert egy nagy adag ölelés várt rá aznap reggel.

Ha lehet ezt egyáltalán fokozni, még jobban ragaszkodom azóta hozzá... bár igyekszem ezzel együtt tudatosítani magamban, hogy ő egy "kölcsönkapott" gyermek, aki felnevelésre van ránk bízva, nekünk adva, s aki egyszer majd "kiröpül", önálló, felnőtt kis lény lesz, meg hogy itt a Földön nem lehetünk örökké együtt... de most a karjaimban tarthatom, ölelhetem, s igényli is ezt egyre többet, úgyhogy most kell kihasználnom ezeket a perceket.

Mostanában két ellentétes dolog jellemzi Luca életét. Az egyik a ráutaltság, a másik az önállósodás. Napjai e két tényező keverékéből tevődnek össze. Rendkívül igényli a testközelséget, sokszor ki is követeli magának (fel=vegyél fel, be ünni=öledbe szeretnék ülni, hátam=simogasd a hátamat; ülle ide=ülj ide mellém) és ha valami felzaklatja, vagy egyszerűen csak elfárad vagy fél valamitől, keresi apát, vagy ha ő nincs a közelben, akkor velem is megelégszik és szorosan hozzám bújik (ha ilyenkor mégis valami sürgető tennivalóm akadna, pl. a síró Bernátot meg kell vigasztalni vagy Andrisnak segíteni a vécén, esetleg az éppen tűzhelyen fövő ebédet megmenteni az odakozmálástól, hú, hát a kicsi lány nagy hangerővel adja tudtomra nemtetszését...és feladatom végeztével újra ölembe fészkeli magát és karjaim biztos védelméből leselkedik a külvilágra). Van olyan is, hogy amikor észleli, hogy anya vagy apa "megközelíthető" - pl. a földön ül vagy guggol - rástartol a pici lány és egész egyszerűen befészkeli magát az ölembe elégedetten. Ezért képes még a hőn szeretett és Andristól végre - valahára megkaparintott játékát is otthagyni...

Nemrégiben kezdett Luca hangot adni félelmeinek, először a benti cipője keresésére indulva hallottam tőle, a sötét szobára mutatva, hogy "fek" ( = félek), ma már így fejezi ezt ki: "félek", mikor megkérdem, mitől, azt feleli: "ámpától" (vagyis a felkapcsolatlan lámpától, azaz sötéttől). Az elmúlt néhány éjszaka rosszat álmodhatott szegénykém, riadtan kelt fel és kiabálta a sötétben, hogy "félek!". Megnyugtattuk, megöleltük, szorosan csimpaszkodott, erősen szorítva apa nyakát, karját. Azt hittük, elaludt, apa vissza szerette volna tenni az ágyikójába, erre megint hangos és kétségbeesett "félek" - kel reagált és remegve bújt újra apa karjaiba. Aznap éjjel köztünk aludt a kincsem, bár nem vagyunk ennek hívei:)

Más helyzetekben kifejezetten segítség nélkül szeretne megoldani dolgokat, egyik kedvenc szava újabban az "egyedül", mert a lépcsőn lejönni úgy izgalmasabb, a főzelék maradékát kikaparni is úgy a menő... szóval Luc önállósodik. Ő is rájött erre, mutatják új szavacskái is: felállok, elérem, helyére (tettem).

Ezt másokkal való kapcsolatából is érzékelem, remekül elvan Bandi papával meg Andi mamával, nem is keres bennünket már... ki is használom a lehetőséget: az elmúlt héten szinte minden nap "kiruccantunk" Petivel két - három órára (két Berti - evés közt, hehe), hátra hagyva mindhármójukat. Így aztán lehetőségem nyílhatott segíteni minden nap egy kicsit anyósomnak, aki most kórházban van, nagyon gyenge szegény...

Mikor először léceltünk le kettesben, kissé elérzékenyültem... rég volt már ilyen gyerekmentes, csak kettesben levős lehetőségünk:) Igaz, hogy beteglátogatóba mentünk, de számomra különleges percek voltak ezek és jót tettek. Sőt, új lökést kaptam, hogy a gyerkőcökkel együtt töltött időt is értékelhessem ezek után.

Egyébként ez a betegápolás is arra döbbentett rá, mennyire nem könnyű másokra ráhangolódnom, milyen nehezemre esik leállni a pörgéssel és kicsit lassabbnak, komótosabbnak lennem, csendben lennem olykor. És mennyire más felnőttnek segíteni, felnőttet etetni, támogatni, mint egy kisgyereket. Bevallom, gyerekekkel jóval könnyebben boldogulok. Mellettük egyszerűbb hibázni is, mert ők jóval rugalmasabbak: könnyebben viselik a pörgésemet, hirtelenkedésemet, ügyetlenségemet. Szegény Zsuzsa mama olyan hálás azért a néhány apró kis segítségért, amit nyújtani tudunk neki, s annyira ki van szolgáltatva, hogy kénytelen eltűrni az örökös tenni akarásomat. Pedig olykor jobban esne neki, ha nem háborgatnám ennyi kérdéssel, ötlettel, tudom.

Arra is rájöttem, mennyire lehengerlek másokat a szüntelen tettrekészségemmel; nem hagyom szóhoz jutni, segíteni, érvényesülni a többi látogatót, mert úgy hiszem, csak én vagyok képes megfelelően segíteni. Bárcsak változhatnék ebben is...!

Milyen figyelmesnek, tapintatosnak hittem eddig magam! Nem véletlen, hogy a gyerekek és anyósom kapcsán is rájöhettem: egyáltalán nem vagyok az, akinek látszódtam.

Régóta ez az imádságom: Tégy, Uram, engem áldássá!

S ha ehhez arra van szükség, hát irtsd ki belőlem az önmegvalósításra való önző törekvéseimet és tartsd elém gyermekeim, férjem, hozzátartozóim tükrét...!