... ismétli Andris már sokadszor legújabb kedvenc mondatát.
Tőlem kölcsönözte a "szöveget", hogy hangot adjon szükségletének, hiszen én mondtam mindig neki: Andris, figyelj rám! - amikor FONTOS DOLGOKAT közöltem volna vele, ám ő nem nézett a szemembe, mert mással volt elfoglalva.

Eleinte néha elvicceltük az "anyafigyeljrám" - játékkal a dolgot. Andris mondta, én ránéztem, szinte belebújtam az arcába, túljátszva a ráfigyelést... Ő meg csak mondogatta, egyre jobban kacagva, hogy "Anya, figyelj rám!" én meg egyre viccesebben "figyeltem rá".

Aztán a komolyan vevős fázisban mellé guggoltam, ölbe vettem, szeretgettem, meghallgattam, foglalkoztam vele...

De hányszor nem vettem észre, mikor nem mondta, hogy Anya, figyelj rám!? Mert ő sincs mindig tudatában, hogy kire - mire lenne szüksége...

Az utóbbi három hét családunknak nagy próbatétel volt.

Anyósom súlyos betegen kórházban volt Kistarcsán, ezért felköltöztem a három gyerkőccel anyuékhoz Nagytarcsára, hogy a közelben legyünk, hátha sikerül néha meglátogatni, egy - két dolgot elintézni... kedves szüleim segítségével majdnem minden nap sikerült is bejutnom Zsuzsa mamához néhány órára... két szoptatás között oldottuk meg ezt, addig anyum vigyázott mindhármukra. Volt 20 percem lelassulni az otthoni pörgés után, mire a kórházba értünk... aztán újra felvenni a tempót, mire hazaértünk a hősiesen helytálló Andi mamához.
Nagyon hálás vagyok Istennek, Petinek és a szüleimnek (meg Csengének), hogy lehetőségem volt Zsuzsa mama mellett lenni... ez nemcsak neki volt fontos, nekem is. Most bővebben erről nem írok, még ülepszik a dolog.

A lényeg, hogy a három hét rendesen igénybe vett mindannyiunkat. Peti szinte fűtetlen lakásba érkezett haza az éjszakai műszak után reggelente, főtt étel nélkül volt jó pár napig, meg család nélkül... mi meg őt nélkülöztük; a gyerekek napi 3 órát meg engem nélkülöztek, aminek az eredménye még most, hazaérkezésünk után is bőven érzékelhető... remélem, hamar helyrebillenünk.

Most jöttem rá, mennyire nagyon - nagyon fontos a gyerekeim mellett lennem a nap 24 órájában, minden óra minden percében, s hogy Isten valahogy így gondolhatta, amikor a szülőkre bízta a gyerekek nevelését. Ez is megerősített abban, hogy mennyire fontos is az, ami már lassan egy éve foglalkoztat: az otthontanulás.

Mióta Andris óvodáskorú lett, már el volt döntve számomra ez a kérdés, s azóta csak megerősítést kapok Istentől sorozatosan. Hú, ezeket is le kell írnom majd egyszer... de ha mindig csak írnék, nem tudom, hogyan lennék a gyerekek mellett:) Ők a fontosabbak, s most, hogy lett megfelelő programokkal ellátott, működőképes számítógépünk, az első dolgunk nem a hálaadás volt Petivel, hanem az aggodalom. Hogy mi lesz így velünk, mármint hogy küzdünk meg a számítógép negatív hatásaival a családunkra nézve. Mindketten netfüggő típusok vagyunk, s eddig a lassú mobilnet meg egyéb hiányok miatt kevesebb gondot jelentett mindez - legalábbis számomra.

Aztán azt találtuk ki, hogy csak akkor kapcsoljuk be a gépet, amikor a gyerekek nincsenek jelen vagy alszanak. Most is szundít még mindenki, s a szokásos hajnali felkelésemet használom ki, hogy blogot írjak végre.
Visszatérve a gyerekekre: nem szeretnénk, ha túl sokat látnának számítógép előtt bennünket. Nem szeretnénk, ha tőlük vonná el az időt ez a masina, és rossz példaként rögzülne beléjük... a hasznos és előnyös oldalait szeretnénk kihasználni ennek a számítógépnek, de az előnytelen és káros hatásait nem kívánjuk:)
Nehéz sokszor kikapcsolni, nem megy "gombnyomásra", erre is szoktatni kel magunkat.

Ez a dolog is arra tanít, hogy a gyerekekre figyelni fontosabb legyen, mint bármi másra itthon. Nekem a háztartási munkálatok is eléggé elveszik a figyelmemet (bár igyekszem őket mindenbe bevonni), szenvedélyesen szeretek csendes magányban, gondolatokkal elborítva nagytakarítani, lehetőleg jó pár órát teljesen háborítatlanul eltöltve; anélkül, hogy bárki megzavarna... szeretek ripsz - ropsz megfőzni egyszerre legalább két fogást, anélkül, hogy közben mondjuk feneket kelljen törülnöm (bocsi!) vagy pelenkát cserélnem valakin.
Mennyivel több energia a gyerekekkel EGYÜTT főzni, takarítani, őket is bevonni a tennivalókba... szeretek velük együtt tevékenykedni, de olykor jólesik a csendes magány is. Mondjuk két - három hetente egyszer... vagy akár sűrűbben is... még jó, hogy van apa, aki ilyenkor el tudja vinni a gyerekeket egy jó kis fárasztó sétára.

Anya, figyelj rám! - amikor mással vagy elfoglalva, FONTOSABB DOLGOKKAL, mint én, amikor nem nézel a szemembe, mert a képernyőt bámulod helyettem; amikor hosszan kell szólongassalak, mert a füleden a telefon és nem hallasz tőle ENGEM...

Elvártam és elvárom, hogy koncentráljon rám, de vajon én mennyire összpontosítom a figyelmemet őrá?
Megbuktam megint...

Vagy mikor éles hangon, türelmünket elveszítve rászóltunk, hogy legyen már kicsit türelmesebb, és úgy várakozzon a kézmosásra... a másik "vicces", amikor rákiáltok a gyerekre, hogy ne kiabáljon:)

Mostanság sokat agyalok azon, hogy mennyi mindent elvárunk a gyerekeinktől, különösen a legnagyobbtól (aki még csak kis három éves, de hát a két pirinyó mellett már nagyfiúnak tűnik); bár elvárásainknak még mi magunk sem tudunk megfelelni legtöbbször.
Ha hisztit látunk, azonnali lenyugvást "követelünk", pedig mi, felnőttek sem rendelkezünk még olyan fokú önkontrollal, hogy képesek lennénk egyik percről a másikra mindent feledve, boldogan mosolyogni újra...

Ó, Istenem! Ránk bíztál három kis gyermeket, pedig annyira alkalmatlanok vagyunk felnevelésükre! Te tégy alkalmassá, Te faragd le önzésünket, türelmetlenségünket, lustaságunkat! Te taníts a valóban fontos dolgok meglátására!

Nem szeretnék számítógépbe, telefonba menekülni a gyerekeink elől!