Délután fél három múlt. Andris teljes hosszában végignyúlva fekszik az ágyán, behunyt szemmel, mozdulatlanul (ritka az ilyesmi, ám igyekezetemnek köszönhetően napjában kétszer azért lehetőleg előfordul).

Nézem: milyen HOSSZÚ már ez a gyerek?! Majdnem végigér már az ágyán...

Tegnap már arra is rájött, hogy képes nélkülem fel - és lekapcsolni a villanyt (felugrálva a villanykapcsolóhoz)!!! Bizony, gondoltam magamban: kezd függetlenedni tőlem! Rá is cáfolt azonnal, jött, hogy fél a sötétben, menjek vele a wc villanykapcsolójáig...:) (érdekes,most nem Lucát hívta, mint máskor, amikor a sötét fürdőszobából volt szüksége bármire... ha ketten mennek, úgy egyikük sem fél, mókás!).

Hogy is van ez: néha olyan aprónak látom őt, máskor meg már kész nagyfiú...?

Elvárom, hogy ne Luca kezdetleges mondatalkotásait utánozza, hanem összeszedetten és választékosan beszéljen, ahogy azt megszoktuk tőle; bosszankodunk, ha "lucásan" nyafog, aztán csak sikerül megnyugtatnom magam: úgyis kinövi...

András fegyelmezésével nagy lépésben haladok, kezdi kapizsgálni az engedelmesség lényegi vonásait, csak nekem kellene néha hamarabb észbe kapnom, és megelőznöm a dolgok büntetésig való elfajulását. Ha nem lennék ilyen lusta, éberebb és figyelmesebb volnék, hát jó pár meccsünk és forgatókönyvszerű játszmánk csírájában el lenne fojtva... s a reggeli felöltözéses harcunk sem sarokban eltöltött gondolkodási idő utáni készséges engedelmeskedéssel végződne szinte minden ébredés után... nos, majd csiszolunk ezen, megvan a feladat a következő hónap(ok)ra. 

Andris nagy ajándékozós, ha létezik valaki, akinek az ajándékozás a(z egyik) szeretetnyelve, akkor az ő (bár szerintem minden szeretetnyelv fontos).

Nem telik el nap, hogy ne kapnék tőle különféle ajándékokat, meglepetéseket (melyeket természetesen nem árulhat el, mert nem szabad), becsukott dobozba rejtett valamiket, amelyek kibontásakor ő még nagyobb izgalommal figyeli, örömöt szerzett-e vele nekem: koszos, sáros gazokat, ázott galambtollakat, törött csigabigákat, semmiresejó botocskákat, kopott kavicsokat, egyebeket. Mindezt nagy szeretettel, várakozásteli ábrázattal, és az ajándékozás legnemesebb keretei között nyújtja át kiválasztottainak (többnyire nekem). Képes ajándékait pár percen belül akár több személynek is átnyújtani, majd visszakérni, csak hogy újra átélhesse az adakozás örömét.

Legmeghatóbb eddig számomra az volt, mikor a drága Zsuzsa mamának (akit egy hete gyászolunk már) kb. három héttel ezelőtt elvitte ajándékát. Akkor találkozott a nagymamájával utoljára, bár akkor még csak sejtettük ezt. Induláskor azt mondta: szeretne vinni valamit Zsuzsa mamának. Adtam neki egy szaloncukrot, amit nem evett meg (!), hanem boldogan szorongatott, tanácsoltam, hogy tegye a kabátzsebébe inkább, hogy ne olvadjon el. Mellé tett egy kis csigaházat is és az egész, kb. háromnegyed órás úton állandóan ellenőrizte, megvan-e még a kis ajándéka. Rettenetesen fáradt volt, mert éppen az ebéd utáni alvás következett volna, le-lecsukódott a szeme, s én biztattam, nyugodtan aludjon, majd föl fogom kelteni, mikor megérkezünk Zsuzsa mamához. Erre azt mondta: nem kell felkelteni, mert ő nem fog aludni... aztán csak elnyomta az álom, pedig rendesen küzdött ellene.

Mikor bementünk a mamához a szobába, Andris már félig ki is csomagolta a féltve őrzött szaloncukrot (hogy Zsuzsa mamának ne kelljen a bontogatással bajlódnia), s a csigabigával együtt a fal felé fordulva fekvő mamának szeretettel átnyújtotta (aki nagyon örült a kedvességnek, s bár olyan állapotban volt, hogy megenni már nem tudta, a szeretetet megérezte belőle). Végül az éjjeli szekrényre került a kis meglepetés, haza indulás előtt gondosan ellenőrizte, megvan - e, s mikor két héttel később arra jártunk, aggódva kérdezte: ott van még az ő általa adott csigaház?

Lucával remekül eljátszogatnak, ami többnyire Andris parancsolgatásából áll: Luca, ezt tedd ide, rakd oda, ne arra menjél... vagy abból, hogy Luca nagy szemeket meresztve nézi bátyja ügyködéseit.

Nagyon szeretem hallgatni, amikor Andris mesél a mesekönyveinkből Lucának, válaszol a miiii?-kérdésekre vagy éppen ő tesz fel a tőlem látott módon kérdéseket Lucnak. 

Újabban Lucának a fürdés előtti levetkőzésben szokott segíteni, nagy sivalkodások közepette, hangos kacarászással hámozza le hugáról a különféle ruhadarabokat, ha elkészültek, Luca viszonozza a segítséget és még hangosabb a viháncolás, mikor Andris csikis lábáról lekerül ilyen módon a zokni stb.

András kedvenc foglalatossága a "főzés" az udvaron a homokozóban, irdatlanul élvezi, erről is szokott álmodni legtöbbet, volt, hogy délután úgy ébredt: anya, nagyon finom borsólevest főztem, azt álmodtam... Ki is engedtem gyorsan az udvarra, hogy megvalósíthassa a megálmodott receptet:) Reggelente első mondatai közt van, hogy menjünk ki "főzni"; sétálni úgy kell kirángatni szinte magunkkal a kertből, s egész úton hallgathatom, hogy mikor megyünk már haza főzni.

Kavarja, önti, kutyulja a sáros esővizet a kis homokozóvödrében, néha belehajít egy-egy fűszálat, beleszór némi homokot, kavicsot, gesztenyét, csigaházat, mikor mit lel, s rém boldogan hozza kóstolásra a kész "galuskalevest". Egyszer nem kaptam észbe, s egy nagy vödörnyi sáros löttyöt hozott be magával, örömmel újságolva, hogy milyen remek petrezselymes mákos tésztát főzött. Mire kitessékeltem a házból a vödröt, minden csupa sár volt- bent is... sebaj, hátha szakács lesz belőle egyszer, ha meg nem, hát nem.

Idebent amúgy egész jól elkészíti már pl. új kedvencünket, a mézes-mustáros csirkét, vagy a fasírt-tortát - kerek jénaiban egybe sütve, néhány főtt tojással díszítve; ebéd előtt meg kellet gyújtanunk rajta egy szál gyertyát a kérésére, ha már torta:), aztán ádventi énekeket is kellett énekelnünk, mivel szülinapja senkinek nem volt, de a gyertyagyújtáshoz eddig ezt a műveletet kötötte.

Azért a sétákat sem veti meg Andris koma, ha sikerül rávenni, különösen esőt vagy hóolvadást követően... Ha gumicsizmában van, meg szoktam engedni, hogy belegázoljon a nagy tócsákba, rettenetesen élvezi a dolgot. S ha az utcai cipője van csak a lábán, sajnálkozva jegyzi meg minden egyes pocsolya mellett elhaladva: milyen jó lenne most gumicsizmával belemenni!

Végezetül néhány friss aranyköpés elsőszülöttünk szájából:

- Andris, milyen háziállatunk legyen majd a kertben? "Hát, szeretnék nyuszikat, meg oroszlánt, zsiráfot, orrszarvút..." - és felsorolta az általa ismert összes állatkerti egzotikus nagyvadat... kissé költséges lenne a tartásuk, bár a kertünk egy részében ellehetnének, kiszorítva az erdőből be - betévedő fácánokat, őzeket... vajon a szomszédok mit szólnának hozzá?:)

- Imoláéknál voltunk vendégségben, a kádnál mostunk kezet a gyerekekkel ebéd előtt, amikor meglátta a csap alatt az oldalt lévő biztonsági lefolyót (vagy mi lehet a neve), és azt mondta: "Hát ez katasztrófa!"

Azóta több helyen is felfigyelt az efféle "katasztrófákra" s mindig előre jelzi őket örömmel (meg emlegeti is: anya, nálunk mért nincsen olyan katasztrófa, mint Imoláéknál...?).

- Telefonáltam valakivel és lemerült közben a telefonom, ki is kapcsolt. Andris érdeklődve figyelte, ahogy töltőre tettem és megjegyezte: "így jár, aki sokat beszél." Hmmm... mennyire igaza van...:)

Délutáni szunyájából ébredve most éppen a számítógép előtt talál, megjegyzi: anya, én most ki szeretnék menni a kertbe apához... kérdezem, miért? Így válaszol felnőttesen sóhajtva: "Mert én EZT MÁR NEM BÍROM." Kérdem én döbbenten: mit??? "Hogy te itt ólálkodsz" - feleli.

Csak néztem nagyot... biztos a "gyilkos" számítógépre gondolt, lásd apa előző bejegyzését:)

Nahát, megyek is máshova ólálkodni...