Ez a nap egy katasztrófa...?

Az elmúlt, nem igazán szokványos vasárnapom története...

Reggel, miután végeztem a munkával, bepattantam az autóba, mert a kutya miatt menni kellett a városba - gondoltam összekötöm egy alapos vásárlással a céges utat, így nem kell a több kilós szatyrokat-táskákat a vasútig elcipelni (onnan pedig haza). Minden rendben volt egészen addig, míg vissza nem értem a telephelyre (eddig még bőven időben voltam), aztán a cuccok ide-oda pakolászásának befejeztével a lehetőségekhez képest (egy táska a háton, egy szatyor az egyik kezemben, egy kis doboz a másik kezemben) igyekeztem vágtatni a vonathoz, mert közben jócskán elfogyott az időm. A vonat benn állt az állomáson, szemből mentem rá, így szerintem messziről látható volt, hogy utazási szándékkal közeledek. Amikor kb. egy percre voltam tőle, a forgalmista jelzett, és elindította a szerelvényt... a vezető feltűnően nézett, én meg a nagy csomagok miatt nem tudtam csápolni, hogy álljon már meg nekem (egyébként ez amúgy sem szabályos), szóval szépen elment mellettem a két vagonból álló kis piros - sárga vonatocska... kicsit se voltam ideges, főleg hogy két óra múlva indul a következő, nekem pedig este vissza kell jönnöm munkába, jó lenne egy kicsit aludni is otthon. Eszembe jutott, hogy megy busz, bár az vagy 3 km távolságra rak le az állomástól, meg a vonatjegyet is megvettem hazafelé, és azért nem vagyok milliomos, hogy csak úgy dobáljam ki a pénzt az ablakon, szóval nyertem két órát a következő vonatomig... valahogy eltelt az idő, aludni ugye merész lenne megpróbálni, ha az ember ennyire fel van málházva, így csak kinlódgattam. De a következő vonat jött, hazavánszorogtam a rengeteg csomaggal, fél délkor sikerült ágyba kerülnöm.

Felkeltem délután öt előtt valamivel (öt és fél óra alvás), gyors készülődés, aztán irány a munkásvonat. Volt két percem indulásig; a pénztárnál sokan voltak, jegy nélkül meg nem akartam felszállni, mert képesek megbüntetni - ugyan tapasztalat, hogy vasárnap nem jut el a kalauz hozzám, mert több vagon van, amiken nem tud átjönni menet közben a jegyvizsgáló (jó kis mellékvonali vicinális), de pont a napokban beszéltünk a tisztességről Annával (épp elértem a vonatot, a kalauz említette a pótdíjat, végül mindketten jól jöttünk ki a dologból-nem ajánlottam fel lefizetést, ugyanakkor azért azt nem tartom teljesen korrektnek, hogy ha valaki későn ér ki a vonathoz és nincs ideje jegyet venni, egyből a büntetéssel és a pótdíjjal jönnek), így gondoltam megveszem a vonatjegyet, amit úgysem kezelnek le. Kinn álltam a váróterem ajtajában, figyeltem, mikor indítják el a vonatot... a sor elfogyott, gyorsan odarohantam a pénztárhoz, és persze pont ekkor indították el a szerelvényt. Kiabáltam, üvöltöttem, persze senki nem hallotta meg... a történethez hozzátartozik, hogy ez az utolsó vonat, és busz sincs már, így aki erről a vonatról lemarad, az tömegközlekedéssel aznap már nem megy ebbe az irányba sehova. Engem meg várt a munka... betelefonáltam, hogy mi a helyzet, a válasz nemes egyszerűséggel egy "oldjam meg"... hát köszönöm... no mindegy. A terv: biciklivel lenyomni ezt a röpke 15 kilométert sötétben a két város között, mindenféle világítás nélkül - mert hát nem ez volt az eredeti elképzelés... de nem volt más lehetőségem.

Az ember ilyenkor különösen igyekszik, hát próbáltam én is valamelyest sietni, hogy minél hamarabb beérjek a munkahelyre. Az első 10 perc nagyon jó volt, aztán a város szélén történetesen defektes lett a kerék, és ugye semmi nem volt nálam... ahova beadhattam volna a bicót, ott éppen nem volt otthon senki, mert ha csak magam vagyok, akkor talán tudok stoppolni az országúton (B terv).

Jött hát a C terv, átgyaloglás ezerrel, de így a bicikli csak kolonc, valahova le kellene rakni. Gondoltam kimegyek külterületre, eldugom egy bozótba, de hosszú kilométereken át nem találtam ideális és biztonságosnak tűnő helyet; közben a sártól beragadtak a kerekek, így kézben kellett cipelnem a járgányt, miközben a cipőimre több kiló sár tapadt. Nagy nehezen eljutottam a sínekig, ott volt bozót bőven, így gyorsan eldugtam a szerkentyűt, aztán tépés ezerrel a nagy sötétben, nyulak-fácánok-őzek között... végül lenyomtam a távot nagy sebességgel, két és fél órát késtem - de tulajdonképpen megoldottam...

Szörnyen ideges voltam, hogy jöhet össze ez így... reggel is lekéstem a vonatot a nagy pakkokkal, álldogáltam totál fáradtan az állomáson két órát; délután is lekéstem, akkor meg a biciklit cipelhettem egy darabig, aztán gyalogolhattam éppen eleget... aztán egy kicsit lehiggadva (igazából némiképpen egy kicsit már út közben is) próbáltam pozitívra beállítani magamnak a dolgokat.

Tulajdonképpen szerintem kemény gyerek vagyok, mert megoldottam; bejutottam a munkahelyre, és nem adtam fel, meg nem riadtam vissza egy kis sétálástól. Ha mással történne ugyanez, akkor én hálás lennék az embernek, hogy megpróbálta, küzdött, és mindegy mikor, de legalább bejött, pedig megtehette volna, hogy hagyja az egészet, és marad otthon betegszabira vagy bármi egyébre hivatkozva. Hálás lehetek azért, hogy nem volt hideg, nem fújt a szél, nem esett eső, hó vagy bármi nyalánkság; nem evett meg róka (medve), beértem baj nélkül (egy jó finomat estem ugyan, azóta is fáj a térdem, de akkor is felvettem a munkát), tudtam ha ugyan keveset is, de pár órát aludni, no meg hogy egyáltalán van vonat, és ugyan később, de hazajutottam a sok mindennel. És azért is, hogy két és fél órával kevesebbet kellett dögfáradtan végezni a munkámat, meg hogy egyáltalán van munkám... úgyhogy van miért hálát adni bőven egy ilyen napon is.

Ez egy ilyen nap volt, úgy látszik. Néha ilyen is van, de nem dől össze a világ, és általában nem ez a jellemző... túl kell élni az ilyeneket is, és jó, ha az ember egy kicsit hálás tud lenni a sok negatívság közepette is. Sajnálom, hogy rendesen kiborultam, ez nem szép dolog, de örülök, hogy van Isten, Akinek hálát adhatok mindenért, mindezekért...!

Mindig van miért hálát adni - csak nyitott szemmel kell járnunk a világban, és egy kicsit a felszín alá is kell nézni időnként...