Eleinte nem nagyon foglalkoztam ezzel a témával, mert úgy voltam vele, nekem mindegy, közoktatásban vagy otthon fognak tanulni a lurkóink - annyira nem látok bele a pedagógiába, hogy lássam ennek előnyét - hátrányát, meg azért vannak még évek addig, mire komolyabban érintettek lennénk ebben. Az utóbbi időben azonban én is egyre inkább tartom úgy, hogy ha Anna bírja, akkor maradjanak otthon vele a gyerekek, és tanuljanak vele. 

Igazából az otthonoktatás ellen semmi nem jut eszembe. Megakadhatnék azon, hogy szegény gyerekek, mi lesz velük közösség nélkül (mindenkinek ez az első reakciója), de ez a módszer nem az elszigetelésről szól; ugyanúgy járhatnak a lurkók bármilyen klubba, szakkörbe, hasonlóan nevelt gyerekek közé (igaz, egyelőre nem találtunk a környékünkön hozzánk hasonlóan gondolkodókat), és hogy őszinte legyek, nem is kívánom a gyerekeimnek azt a légkört, ami egy iskolában van (kezdve a nyílt megalázásoktól, kiközösítéseken át az agresszióig, káromkodásokig, és hasonlók). Félreértés ne essék, nem akarom és nem is tudom mindentől és mindenkitől megóvni őket, de ami rajtam múlik, megtehetem, hogy rendben, egészségesen fejlődjenek, hiszen felelősséggel tartozom értük. A másik, ami szóba szokott kerülni, az a fizetés kérdése, hiszen az otthonoktatásnál a "jó öreg" apa mint családfő dolgozik és tartja el a családot,  anyuka pedig otthon van a gyerekekkel és a háztartást intézi - felállás jön szóba. Azt hiszem, az élet olyan, hogy ha mindentől félünk, mindenért aggódunk, akkor biztos, hogy nem jutunk előre az életben. Lásd pl. a gyereknevelést: ha azért nem vállalunk gyereket, mert félünk, hogy nem tudnánk eltartani, akkor nem is lesz... ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki vállaljon felelőtlenül gyerekeket, aztán vagy sikerül eltartani, vagy nem, hanem merjen lépni, merjen kockáztatni, vállalva az áldozatokat, a lemondásokat, amik a gyerekneveléssel járnak sokszor.

Az otthonoktatás mellett az előbb érintőlegesen felhozott iskolai légkör mellett számomra az is döntő, hogy nem mindegy, hogyan tanulják meg mindazt a gyerekek, amit próbálnak beléjük nevelni. Arra nagyon nem térnék ki, hogy meglátásom szerint elég sok felesleges dolgot próbálnak megtaníttatni a gyerkőcökkel, és a felét nem is fogják használni soha az életben, mert otthonoktatottként is az iskolai tananyagot kell elsajátítani. Ami viszont fontos, az az, hogy mennyire marad motivált, érdeklődő valaki az iskolai rendszerben, mennyire lesz és marad nyitott új dolgok megismerésére; mennyire érdekli a környezete, és kialakul - e benne a cél és céltudatosság: hogy ő mi szeretne lenni, mit szeretne elérni, és mit tud tenni ennek érdekében, mennyire fogja értékesnek találni magát. Amennyire látom, a közoktatás nagyon személytelen; nem minden esetben sikerül fejleszteni, támogatni, terelni egy - egy gyereket, erősíteni benne a pozitív tulajdonságait, és hogy őszinte legyek, egyre kevesebb az olyan pedagógus, aki tényleg tudással, szeretettel, segítő szándékkal áll ki a gyerekek elé nap mint nap. Nem kívánok olyan pedagógust a gyerekeimnek, aki pusztán kötelességből, türelmetlenül ledarálja a napi X óráját, miközben nincs kedve, energiája, ideje odafigyelni a csemetékre (persze, megértem én, hogy nincs mindenkinek ideje minden gyerekre, de már önmagában ez eléggé elgondolkodtató a közoktatás kapcsán...). És amit még megjegyeznék, az az eredmények osztályzása: látványos, hogy egyre alacsonyabb a követelmény, lassan már - már nem is lehet buktatni, s aki teljes mértékben nem tud semmit, azt is átrugdalják kettesekkel... kérdem én, ennek mi értelme van? 

Részemről igen, otthonoktatás - közoktatás helyett. Nem vagyok annyira meggyőződéses ebben, mint Anna, de ha valóban a jót szeretném adni a gyerekeimnek, akkor inkább rá bízom őket egy nyugodt légkörben, az eszeveszett félnormális közoktatás és annak mindenféle értelemben káros légköre helyett.