Mindannyiunknak szükségünk van Istenre, mert csak Benne, Őáltala teljesedik ki az életünk, nyer értelmet a létünk, és tudhatjuk meg, mi az igazi jó; nem csak az a sokszor felszínes valami, amit jónak gondolunk - de a háttérben valójában nem biztos, hogy az a jó... viszont ha nem próbáljuk megtudni, megtapasztalni, milyen Isten útjain járni, akkor nem fogjuk megtudni, mi az Ő terve, útmutatása az életünkre és a mindennapjainkra nézve - és azt sem, hogy amit mi jónak, szépnek gondolunk a cselekedeteinkkel kapcsolatban, valójában talán tényleg nem az igazi "jóság". Ráadásul ha nem próbáljuk meg Istent követni, nem fogjuk megtudni, megtapasztalni, milyen Vele, Általa élni, és nem adjuk meg a lehetőséget se Neki, se magunknak, hogy igazán értelmes, teljes életet éljünk...

Miért gondoljuk, érezzük azt, hogy nincs szükségünk Istenre?

Egyrészt mert szeretünk a saját fejünk után menni, a saját elképzeléseinket, terveinket megvalósítani, és nem szeretnénk, ha bárki beleszólna a dolgainkba, korlátokat szabna nekünk, Úgy gondoljuk, hogy jól elboldogulunk az életben egyedül, és nincs segítségre szükségünk... büszkék vagyunk ahhoz, hogy beismerjük, kevesek vagyunk, és elkelne egy kis segítség, egy kis útmutatás a mindennapi életben. Másrészt nem vagyunk eléggé nyitottak a lelki dolgok iránt; úgy éljük a mindennapjainkat, hogy a külső dolgokkal foglalkozunk, a belső, lelkiekkel pedig egyáltalán nem. Kemények vagyunk, és azt gondoljuk, hogy a lelkizés a gyengeség jele, vagy hogy egyáltalán nem fontos a lelkiekkel foglalkozni - pedig minden belülről fakad... nem szeretünk gondolkodni a világ dolgain, mert sokszor se kedvünk, se időnk nincs rá; inkább csak sodródunk a hétköznapok forgatagában. Harmadrészt sokszor a teljes hitetlenség jellemző ránk: nincs hitünk, hogy valóban létezik Isten, és a dolgok nem maguktól történnek, nem csak csapódunk ide - oda és sodródunk, hanem irányítás alatt van az egész világ. Kizárjuk Istent az életünkből, a gondolkodásunkból, és próbálunk a magunk erejére támaszkodni és így megélni a mindennapokat... kismillió oka lehet még annak, hogy nem akarjuk Istent, a létezését elfogadni, nem akarjuk Őt követni, ezt mindannyiunknak magunkban kell elrendezni. Azonban ami biztos: ameddig nem próbálunk meg Isten útjain járni, Őt követni, elfogadni, addig nem is tudhatjuk meg, milyen az élet Vele... addig nem tudhatjuk, mi hiányzik az életünkből, és ha "elvesztünk", merre kell mennünk.

Nekem hiányzik Isten. Őt követem, Őt szeretném követni minden pillanatban, de az életem ennek ellenére, a külső hatások miatt nem vízszintes, hanem egyszer fenn, egyszer lenn. Most éppen lenn vagyok a völgyben, és azt látom, tapasztalom magamon, hogy szeretetlen, türelmetlen, indulatos vagyok. Keresem az okokat és azt a pontot, ahol elvesztettem Istent, de azt tudom és érzem, hogy a jelenlegi helyzet nagyon nem jó. Tudom, hogy Istenre van szükségem, és vissza kell találnom Hozzá - mert Nélküle nem akarok, nem tudok élni, mivel megtapasztaltam, milyen a Vele való élet. Tudom, hogy Vele erős vagyok, hogy Vele igazán élet az élet, nem csak afféle vegetálás, látszat-élet, és nekem igazi életre van szükségem! A növényeknek sem látszat-vízre van szükségük a növekedéshez, hanem igazi, valós csapadékra...

Az életem jelenleg vegetálás, sodródás. Keresem Istent, de nem találom, mert valahol elvesztettem. Nem tudom, pontosan hol, de vissza kell mennem és megkeresnem - ott, ahol még megvolt, ahol még valódi élet volt az életem. Valahol letértem a jó útról, és egyre csak távolodok tőle. Ennek hozadéka a mostani természetem, ami senkinek sem jó, és tudom, hogy nem ilyennek kellene lennem. De mivel korábban már döntöttem Isten mellett, és tudom, hogy Vele igazi és értelmes az életem, ezért ismét erre vágyom... nem látszat-dolgokra, felszínességre, hanem szeretnék ismét igazán élni! És ennek érdekében bármit meg kell tennem, valóban bármit... hogy ne fuldokoljak, ne sodródjak, hanem valóban éljek...!

Bármit meg kell tennem a valós életért - ez az időszak ilyen lesz... akarok-e, merek-e lépni annak érdekében, hogy levegőt kapjak, és visszataláljak Istenhez, vagy továbbra is csak sodródom és fuldoklok? Megfelelő-e nekem a vegetálás, sodródás, vagy merek mindent feladni Istenért? Mert Istent választom-e, vagy a világot? Rajtam áll a dolog... éppen ezért izgalmas időszakunk lesz... és csak Isten tudja, mi lesz a vége. De bátran tekintek előre, mert tudom hogy nem vagyok egyedül, Isten még most is velem van-amikor én magam nagyon távol vagyok Tőle.

Te miért utasítod el Istent? Azt az Istent, Aki irántad érzett szeretete jeléül Egyszülött Fiát, Jézust áldozta fel a bűneidért?