Döglött bogár - Luca újabb hónapja

Luca lányunk a dackorszak első fejezetébe lépett. SEMMIT sem tesz meg, amit KELL, vagy ha mégis, akkor is csak véletlenül, mert épp elfelejti, hogy ő most a dackorszakban van:)


Mikor először feleszméltem, mi is a helyzet vele kapcsolatban, az a következő jelenet volt: délutáni alváshoz készülődés, szokásos mesélésen túl már az éneklés következne, Lucát hívom a labdára (most ez jött be, végre egy módszer, ami nálam is használ: a gimnasztikai nagy labdán ölembe veszem, éneklek neki, ringatom, elalszik. S így megspórolok kb. egy órás kínlódást). Lucát szólítom, gyere, Luca... mire hanyatt vágja magát az ágyán, csukott szemmel felém fordul és kijelenti: "Ez a bogár döglött."

Nézek, felfogom, mit is hallottam az imént és rávágom: "Nem is döglött, mert beszél és mozog, tessék csak idejönni!"- erre aztán odavonszolja magát hozzám megadóan, álomba ringatom, s karjaimban ezzel a kis zöldszeművel azon filozofálok, hogy lehet, hogy az állatvilág efféle trükkjeit alkalmazza két évesen (döglöttnek tetteti magát, ha jön a "veszély"...), meg úgy egyáltalán. Persze, nagy újdonság volt a tavasz jöttével a bogarak, giliszták előjövetele, sétáink alkalmával minden "csúszimászinál" megáll Luca, kiabál, hogy itt is van egy, erre Andris odaviharzik motorostul, hanyagul megjegyzi: "ez döglött", száguldanak is tovább a következő úttesten lelapított példányig. Igen, de hogy jött neki, hogy ezzel az érvvel húzza ki magát a feladatai (engedelmeskedés) alól???

Aztán alvás utáni sétánál büntetésből mellettem kell jönnie, szigorúan a babakocsi fogantyújába kapaszkodva, mert a motorjával megint tiltott területek felé robogott. Leül az úttest kellős közepén és odaböki nekem: "Döglött vagyok...". Ennek fele sem tréfa, gondolom, s lassan mélázva baktatok babakocsit markolászó döglött bogárkámmal hazafelé.

Azóta a kis bogártetem felfedezte a vizes piskóta receptjét is: a kész piskótára tiltás ellenére ráöntötte a pohár vizet. Igen, még mindig a kiborítás varázsa alatt van, kapásból három mondattal nyújtok a kezébe bárminemű folyadékot: "Nem borítod ki! Nem nyúlsz bele kézzel! Csak megiszod!" - ártatlan szemekkel néz rám, és halkan súgja: "Csak megiszom". Elfordulok, én óvatlan, mire hallom a vízcsorgást megint, visszanézve Luca boldogan pacsáló kezecskéit is szemrevételezhetem, amint az utolsó csöppet is a földre küldik az asztalról. Milyen jó, hogy már egy ideje leszoktam az innivalók cukrozásáról!!!

Nem éppen szívesen írom le, de hát Lucához hozzátartozik a szökés is... már egyszer megtörtént, hogy a szomszédaink felé eső kerítésrész (csak két méter, de akkor is!) hiányát kihasználva egy szempillantás alatt az utcán termett (odaát nyitva volt a kapu), még jó, hogy nagyon forgalmatlan zsákutcában lakunk, majdnem az utca legvégén, de azért igencsak rámjött a szívbaj... nemrégiben pedig két perc alatt sikerült ugyanilyen módon meglépnie; mire megleltem, a harmadik szomszédunk csípte nyakon és hozta vissza eltévedt bogárkánkat. Szégyelltem is magam rendesen, de akinek három ilyen picur gyereke van, szerintem meg fogja érteni, hogy egyszerűen vannak olyan helyzetek, amikor az ember olyan helyzetbe kerül, hogy ennyi ideig nem tud a gyerekeire nézni valamiért... aki nem érti meg, annak meg üzenem, hogy már rájöttem, mi a megoldás ilyen esetekre és azóta igyekszem alkalmazni:)

Szóval ilyen ez a dackorszak, s kezdenek már felrémleni emlékeim közül Andris egykori esetei, bevillan egy pillanatra, amit a védőnő mondott: lesz ennél rosszabb is, de aztán megnyugtatom magam azzal, hogy nem minden gyerek egyforma. Talán Lucánál nem is lesz második felvonás.

Aztán egy kis vidámság a végére: egyik reggeli Biblia olvasáskor lányunk buzgón lesi a gyerekbibliájukat, Bábel tornyánál tart éppen, mesél is hozzá: "Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gézus..." (A "J"-t még nem igazán sikerül kiejtenie).  Lapoz tovább, minden oldalnál örömmel felkiált: "Itt van Gézus!"