Mindig elmélázok rajta, hogy miért a házimunka a fontosabb még mindig nekem olykor, mint inkább a gyerekeimmel lenni, rájuk figyelni?

Miért sietek mindig mindenhová mégis és miért akarok mindent kényszeresen befejezni, mikor tulajdonképpen megtehetném, hogy ráérősen, kényelmesen intézem a dolgokat (ha kell, megszakítva), és amikor sétálunk a gyerekekkel, megállunk minden csigabigánál és megvárjuk, míg Andris minden fajta vadvirágból szedeget az út széléről, hogy teljes legyen a csokra… hova sietek, miért nem tudom sokszor megvárni őket, míg elbogarásznak…? Hová, merre akarok HALADNI folyton? S miért siettetem őket is, amikor rá is érhetnénk mondjuk?

Igazából megvárna a mosogatás, teregetés, főzés (semmi para, ha fél órával később eszünk, nem???), de én nem akarom félbeszakítani… mert fontosabbá vált, mint pl. megkóstolni Andris homokozóban készített limonádéját, amibe még botocska-szívószálat is illesztett, vagy járni egy kört Bernáttal, aki a lábaimba kapaszkodva, szoknyámat rángatva jelzi, hogy hajoljak le egy kicsit, mert szüksége lenne a két kezemre, hogy belecsimpaszkodva gyalogolhasson végre a sok térdkoptató négykézlábazás után felüdülésként.

Ó, Istenem, kérlek, segíts, hogy mindig a személyek legyenek fontosabbak a feladatoknál az életemben!!! Hadd jusson ez eszembe mosogatás, teregetés stb. közben is…!