Szokások

Leginkább azt tudom, mit NEM szeretnék szokássá tenni…

Szokások

Leginkább azt tudom, mit NEM szeretnék szokássá tenni…

- A mindennapos mesenézést, meg azt, hogy a számítógépet használjam gyerekmegőrzőnek;

- A rendszeres, naponkénti édességevést;

- Boltban vásárláskor mindig finomságot (vagy valami egyebet) venni a gyerekeinknek;

- Születésnapokra, karácsonyra HATALMAS és NAGYON SOK ajándékot adni a gyerekeinknek;

- Nem akarom őket rászoktatni, hogy válogassanak az asztalnál;

- Nem szeretném, hogy megszokják: hisztivel, nyafogással el lehet érni bármit is.

Viszont szeretném,

- hogy örülni tudjanak apró dolgoknak is;

- tudjanak értékelni és megköszönni mindent, amit kapnak;

- megbecsüljék az ételt, ruhát, játékot, amink csak van…;

- szeressenek olvasni – Bibliát olvasni!!!;

- jobban szeressenek ADNI, mint kapni…;

- hogy el tudják fogadni, ha valamit nem lehet, vagy nem most lehet (megkapni, megnézni, megenni).

Éppen ezért:

 

1. Általában heti egyszer nézünk mesét a számítógépen (szombaton… amikor a habos fürdés is van este – innen lehet megjegyezni leginkább; merthogy folyton kérdezik, mikor lesz már szombat –  és így legalább értékelik a mesenézést. és nem szokják meg, hogy háttérzajként megy a képernyőn valami). Bőven elég nekik ez a heti egyszeri egy-másfél órás lehetőség… kicsik még, hadd rohangáljanak, mozogjanak eleget hétközben, ha meg mesét szeretnének, minden nap úgyis rengeteget olvasunk együtt, néha diavetítés is van… olykor-olykor esős napokon is bekapcsoljuk miattuk a számítógépet, de én kifejezetten büszke vagyok rá, ha eltelik egy esős, bezárt napunk enélkül, sikerül egyéb tevékenységekkel lefoglalni minden csemetét.

Általában igyekszem én is végignézni velük, amit látnak és megbeszélni, kommentálni közben, amit nem értenek; magyarázni, ha kell… régen a vakondos rajzfilmeket végig meséltem.

Hogy miket szoktunk nézni? Mikor mire kattanunk rá… persze gondos mérlegelés, megválogatás után. Én nagyon kritikus vagyok, s legfőbb szempontom, hogy ha látom, hogy rosszat tanulnak a mesefilmből a gyerekek, nem nézzük többet.

Kezdtük a vakondos rajzfilmekkel, meg Kistücsök és barátaival, Magyar népmesékkel (gondosan válogatva), majd Bibliai témájú rajzfilmek, aztán TeszVesz város, bár egy ideje hanyagoltuk, mert túl sok negatívum ragadt belőle a gyerekekre (malactestvérpár veszekedései, vitatkozásai), találtam egy-két orosz rajzfilmet az interneten (igényes illusztráció, tanulságos történet); Kockásfülű nyúl (nem szeretem mindegyik részt, az indiánosat jobb többet egyelőre elfelejtenünk, mert mióta Andris látta, meg akart vagy 2 hétig kötözni mindenkit…), mostanában Pompom (kissé erőltetett sztorik, de fantáziafejlesztőnek megteszi), Vízipók-csodapók, hangoskönyvben van meg a Mazsola, Mazsola és Tádé, a bábfilmet is nézzük olykor. Hosszabb a Szilaj (kicsit túl izgalmas még nekik, de végigülik),

a gyerekkoromból ismert Walt Disney-k nagyon félelmetesek, szerintem később sem fogjuk nézni.

Angolozás gyanánt a Super Simple Songs dalai megfelelnek, olykor egy-egy ismert rajzfilm angolul.  

Természetfilmek: Cimborák nádi szélben, Cimborák hegyen-völgyön; 12 hónap az erdőn (aktuális rész havonként), nagy kedvenc a Vad Ausztrália (óceános része), a Sivatagi Show stb.

Ismeretterjesztőket is szoktunk nézni, múltkor pl. megnéztük, hogyan készül a lufi, a ceruza, az üveg, hogyan építenek igazi hidakat (ez Andrist, mint lelkes vasútihíd-építőt, igencsak foglalkoztatta).

Hétközben azonban, amíg önállóan vagy együtt elmélyülten játszanak, délelőttönként sokat hallgatunk mindenfélét. Gyerekdalokat (100 Folk Celsius, Kaláka, Gryllus Vilmos nagy kedvenc, meg egyéb keresztyén zenés és mesés régi kazettáim), mesekazettákat, hangoskönyvet, saját válogatást mindenféle dalokból, szezonálisan ádventi zenéket (Bach kantáták + Karácsonyi oratórium, meg saját gyerekkori válogatásom édesapámtól) meg húsvét előtt is (böjti kantáták, János és Máté passió, olykor megkérdezi Andris, mi történik éppen a zenében és akkor elmesélem), persze Vivaldi: Négy évszak, Respighi: Madarak, stb.

Meseigényüket bőven kielégíti a napközben hallottakon kívül a reggeli-esti Bibliaolvasás, délutáni önálló könyvnézegetés (amíg a kisebbeket sikerül elaltatnom), meg az ezt követő közös olvasás: leülünk a kanapéra hárman és Luca meg Andris felváltva kívánnak mesét az előbb nézegetett könyveikből.

 

2. Az édességevésben, mértékletességben leginkább nekem van mit fejlődnöm… ők még nincsenek elrontva… csokit, cukorkát, nyalókát stb. nem nagyon szoktunk venni, ha ajándékba kapnak, akkor kapnak (tőlünk nem nagyon ) , igyekszem beosztani nekik (nem túl sok sikerrel). Véleményem és tapasztalataim szerint az étvágyukat igencsak rontja az édesség, ezért nassolás nincs (bár olykor elnézően hagyom, hogy Bernát elcsenjen a kamrapolcról egy-egy „ammát” és elrágicsálja reggeli és tízórai közt félidőben, (mondjuk tízóraira úgyis mindig kapják még a rengeteg gyümölcsöt)…

Andris újabban a válogatós: valamiért nem szimpatizál a főtt répával, csak bizonyos formátumban (hol csak karikára vágva, hol kockára vágva, hol hasábokban nem szereti random módon)… nos, én nem tartom eredményre vezetőnek az „ettől fogsz szépen fütyülni” -féle ígéreteket. Olykor szigorúan meg kell ennie a répát is, addig nem kap mást, ha meg sztrájkol, következő étkezésre is ugyanazt kapja, míg el nem fogy… de ezt csak azért merem így tenni, mert tudom, hogy igazi finnyáskodásból mondja. Ha valami nagyon nem esik jól, azt nem erőltetem le senki torkán. Új ételt azonban szabály, hogy nem ítélünk el látvány (esetleg illat) alapján. Luca volt múltkor úgy a sóskával (ami régen került már az asztalra, s nem emlékezett már rá valószínűleg), hogy kijelentette, ő nem eszik ilyet. Miután egy icipicit megkóstolt a kérésemre, csak úgy lapátolta befelé…

Egyébként általában mindent megesznek és jó étvágyúak mind… csak az a répa ne volna pont úgy fölszeletelve…  (egyébként hogy lehet, hogy valaki a levesben főtt répát megeszi, főzelékben elfogadja, köretnek visszautasítja, nyersen falja…? Nem jöttem még rá a titkára).

 

3. Amikor apa hazajön a vásárlásból, szeretik kipakolni a táskáját, helyrerakni a sok szerzeményt – de ilyenkor is, meg közös vásárláskor is tudatosan törekszem rá, hogy ne alakuljon ki az a tudat bennük, hogy vásárlás = kapunk valami finomságot vagy nassolunk.

Ha esetleg a boltban egyikük rákezd: „vegyünk ilyeeeeeeeeeet” – akkor SOSEM veszünk PONT AKKOR olyat. Máskor esetleg, de ha nyafogás van érte, AKKOR biztos, hogy nem. Nincs is nagyon efféle gond, s már a két éves Bernát is megérti, hogy az nem a miénk, nem nyúlunk hozzá, és nem visszük haza.

Ha mindig kapnák, megszoknák. Ha megszoknák, természetesnek vennék. Ha természetesnek vennék, nem értékelnék. Pedig nem természetes. Semmi sem az, amink van.

És ha már elvárásaink vannak (pl. nagy ajándék szülinapkor, vagy mit hoztál nekem?-nagyszülő vagy apa hazaérkezésekor), akkor a kisebb, apróbb dolgok már nem is okoznak örömet.

Pedig egy (még nem elrontott) kis néhány évesnek az is nagyon nagy öröm lehet, ha adok neki egy gesztenyét… nem kell neki kapásból távirányítós autó ahhoz, hogy boldogságot láthassak az arcán. De ha kihagyom a „gesztenye-ajándékokat”, az egy kis pici matricányi ajándékokat, és egyszerre elárasztom harminc ív matricával és egy gyűjtőalbummal, megunja.

És megkeményedik a szíve.

És elvárásai lesznek.

És örömtelen lesz az élete, mert mindig többet akar majd, mint amije éppen van.

És nem lesz hálás.

Úgyhogy uralkodok magamon, és NEM ADOM ODA az egész tábla születésnapi csokiját egyszerre. Hanem egy kockát alkalmanként, és a testvérei is kapnak olyankor egy-egy kockával.

És NEM viszek nekik mindig édességet a boltból, pedig de jó lenne, és nehéz visszatartanom magam a kosárba pakolós mozdulattól.

Nem akarom szokássá tenni. Mert szeretem a gyerekeimet. És mert szeretném elégedettnek, boldognak, hálásnak látni őket…