Nagyon benne vagyunk abban, hogy minden gyerekünk más. Most látjuk meg igazán, hogy nincs két egyforma ember, Istennél mindenki egy külön alkotás. Nincs két teljesen ugyanolyan; hasonló van, de ugyanolyan nincs. A különbségek pedig teljessé teszik azt az amúgy is jót és szépet, ami Isten keze alól kikerült…

Itt van a négy gyermek. Testvérek – mégis meglehetősen mások. Hasonlóak, főleg külsőre, mégsem egyformák. Mindegyikük személyiségében van valami egyedi, ami a többiekben nincs meg. Az alaptermészetük sem ugyanaz, mint ahogyan az alvási szokásaik sem. Van, aki valamiben gyenge, a másik pedig pont abban erős. Különbözőek – mint ahogyan mi magunk is azok vagyunk, egymáshoz viszonyítva. Ami viszont közös, hogy mindannyian az Isten alkotásai vagyunk, Ő teremtett bennünket valamilyenekké, és Ő tudja, miért olyanok vagyunk, amilyenek… az Ő kezében vagyunk, és nem véletlen, miért lettünk olyanok, amilyenek.

Zselyke a legkisebbünk. A maga 9 és fél hónapjával talán ő a legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb; rengeteget mosolyog, jókedvűsködik, vidám hangokat hallat. Csak ha éhes vagy álmos, vagy esetleg magára marad és nincs senki a közelében, szomorodik el egy kicsit. Mérhetetlenül nyugodt, és beszéltük is Annával, hogy talán egyikőjük se volt ennyire vidám… kiskorában és jelenleg sem. Ugyanakkor rengetegszer kel fel sírva éjszakánként, ami mindegyikőjükre jellemző volt ilyen kis korban… ami szintén a közös vonalat erősíti, hogy nagyon szeret a játékaival csörögni-zörögni, kinézni a falatot a szánkból és kézfejét-lábfejét forgatva jelezni, ha nagyon örül valaminek. Hintázni is nagyon szeret, illetve boldogan fordul át egyik oldaláról a másikra, és a legkülönfélébb kitekert pózban tartózkodni kis birodalmában, ami a járóka (Zselyke szenvedte meg legjobban a karácsonyt, mert a járókát is kitettük a teraszra, és a hintát se tudta rendesen használni a karácsonyfa miatt. Ilyen szempontból jó, hogy már ki is tettük a fát a házból, és visszakerültek a Zselykés dolgok a helyükre).

Bernát a kiscsoport nagyobb tagja a maga két évével (úgy szoktunk tömbösítve beszélni róluk, hogy a kiscsoport és a nagycsoport). Érzékeny lelkületű, aki mélyen zokon veszi, ha valaki elveszi a játékát, vagy ha rászólunk, vagy ha éppen nem lehet akkor anyával, amikor neki igénye lenne rá (pl. Zselyke eszik éppen). Ha rosszat tesz és rászólunk, lehajtja a fejét vagy lefekszik a földre, vagy a szemét takarja el – persze ettől még nem tűnik el, és tudjuk, hogy éppen ott van, ahol… de ő ezt még nem tudja, és ez a jelenet már ismerős nagyobb testvéreitől. Mostanában piszkálja a testvéreit (bátyjának is volt ilyen korszaka), egyébként egy hihetetlenül türelmes és csendes kissrác, aki keresi mások társaságát, és időnként apás hangulatba kerül. Nagyon kedves és segítőkész, s egyre jobban értjük óhaját-sóhaját, amint egyre bővül a szókincse. No és persze semmiből sem szeretne kimaradni… ezzel együtt az éjszakai rengeteg felébredésről sem. A karácsonyi hangulat pedig olyan mértékben ráragadt, hogy hetekig a kedvenc elfoglaltsága volt be- és kicsomagolni dolgokat, és örömmel odaadni valamelyik családtagnak…

Luca erősen közeledik a negyedik születésnapjához. Akár írhatnám a szokásos jól ismert „mintha tegnap született volna…” mondatot, és tényleg… mellette szinte repül az idő. Mostanában ismét dacos (volt korábban is egy ilyen időszaka), de egyelőre nem annyira durva lecsengésű, mint bátyjánál… a szokásos „nemfogadokszót” hangulat mellett „csakazértsemköszönökhangosan” és „inkábbcsendesenelbújokmásokelől” jelenség van. Biztosan elfogult vagyok, de az ő dacossága merőben másnak tűnik… vagy esetleg könnyebben kezelhető. Nehezebben viselem az éjszakai időnkénti felkeléseit és kitakarózásait, illetve a mostanában sűrűbben jelentkező érzékenykedő hisztijeit (bár az is más nála… tény, hogy ha fáradt, akkor érzékenyebb az általánosnál). Az viszont nagyon szerethető benne, hogy igénye van a rendrakásra, elpakolásra (főleg ruháknál, illetve maga a hajtogatás), és komoly segítség tud lenni a házimunkában. Legkedvencebb játéka pedig továbbra a kirakó… minden méretben és mennyiségben. Rengeteg időt képes eltölteni ezzel… de a legó is egyre jellemzőbb elfoglaltsága lett. A babák egy kis újra egymásratalálás után megint pihennek valamielyik polcon.

Andris a legnagyobb, már öt éven túl jár. Ennek megfelelően komoly kihívás az engedelmességre nevelése, mert ő egy amolyan tipikus álmodozó, elkalandozó, aki nagyon nehezen veszi észre, ha hozzá beszélünk, és nem tud teljes mértékben a feladataira koncentrálni, mindig beszél, vagy mást (is) csinál közben. Ő egyszerre mindenhol ott van, de valójában mégsem… viszont az utóbbi időben nagyon segítőkésszé vált, és szeret a kertben ténykedni. Emellett amolyan majdnem igazi apás korszaka van, és egyenesen igényli, hogy együtt menjünk el valahova, amit időnként meg is tehetünk… az éjszakái nyugodtak, és ha este lefekszik, úgy is marad reggelig. Nagy legókirály lett egyébként, rengeteget épít, bont, emellett az udvaron állandóan összeköt mindenfélét valami éppen talált dróttal, vezetékkel, zsinórral. Néha kicsit zavaró, amint éppen elesek egy alkotásában…de nagyon kreatív, és minden munkájának megvan a miértje, amit sokszor csak ő ért. A házimunkában nem jeleskedik, és könnyen kiborul a bili apróságokon, ha jó kedve van, akkor pedig bevadul, de ha sikerül megtalálni a középutat, nagyon kellemes perceket tudunk eltölteni együtt.

Négy testvér… mégis négy különböző személyiség. Isten alkotta őket az Ő elképzelése, akarata szerint olyannak, amilyenek… mi pedig csak csodálkozunk rajta sokszor, milyenek is valójában. Mennyire eltérőek, Istenben mégis egyek…