Apa kint a kertben fogócskázik a három nagyobbal, Zselyke épp ma tanult meg kúszni és ennek fáradalmait piheni ki ágyikójában, én meg az újra kijövő sérvemmel vagyok bezártságra ítélve… ide lettem parancsolva, hogy most már igazán írjak ezekről a lurkókról valamit. Nos, akkor lejegyzem egy átlagos napunkat, abba talán minden bele fog férni, ami mostanság csemetéinket jellemzi…

A reggel nálunk kétféle időpontban kezdődik, attól függően, hogy Luca (4) aludt-e előző délután, vagy sem… meglepő és egyáltalán nem logikus összefüggést fedeztünk fel a délutáni alvás megléte és az éjszakai alvás mennyisége és minősége közt… Luc épp fordítva működik, mint gondolnánk.

Ha délután vesszük a kb. órányi fáradságot (apának negyed óra, nekem egy egész), hogy alvásra bírjuk, az másfél - két óra múltán egy nyűgös, gyűrött kislányt eredményez, aki kis anyához - apához bújás után életkedvét visszanyerve tevékenyen ügyködik, majd este nyolc körül ágyba kerül, végighallgatja a bibliai történetet és szépen szundít, általában megszakítás nélkül, egészen reggel fél hétig, mikor is én arra kelek, hogy eloson mellettem ez a pizsamás leányzó… ha elég kipihent vagyok (márpedig reggel fél hétkor miért ne lennék az?), lassacskán feltápászkodok én is és követem a nyomokat, amik a nappaliba vezetnek… levetett hálózsák, alvós baba, stb., majd rálelek a kanapén kucorgó lánykára, aki hamiskás mosollyal minden reggel ugyanazt kérdi: játszhatok pizsamában? Én meg mindig ugyanúgy szigorú nemet mondok rá, tessék felöltözni, majd nyáron esetleg, most nincs olyan nagy meleg… a kapucnis pulcsiját direkt fordítva veszi fel, már rá se szólok; tudom, hogy azért kell így, mert az lesz a babahordozója.

Időközben Bernát is felbukkan, élénken tiltakozva a pizsama és pelenka eltávolítása ellen, bár mikor már meztelen, huncut arccal elszökik előlem, csak a fürdőszobában érem utol, ahol gyorsan arcot mosunk, aztán kapkodjuk fel a ruháit, közben hol itt, hol ott „fáj” (puszira elmúlik), közben Luca torka is megfájdul ettől, kérdem, pontosan hol is, mutatja: „itt a pocakomban”. Aha, akkor készítsünk reggelit, az majd elmulasztja!

Közben Luca ki is pakol a mosógépből, kiteregetünk, a mosogatógépet is kipakoljuk, majd megkenjük a melegszendvicsnek valókat, mehet a sütőbe…Bernáttal megterítünk, Lucus már négy kirakót kirakott, felvagdosott apró cetlikre hat hulladék lapot és elpakolt maga után, öt könyvet átmesélt Berinek, mire Andris hálózsákostul kitámolyog a szobából (ahol előzőleg az ébredező Zselykét szórakoztatta… és tudom, hogy hiába van készen már a melegszendvics és a forró tea, mire ő is felöltözik, hidegszendvics és éppenlangyos tea lesz csak… de azért megvárjuk, mire a fél órás öltözködés lezajlik… Apa is sajátos módszerekkel próbálja gyorsítani a folyamatot, meg én is… én megkérdem Andrist, hol van rajta a „fürge gyík” gomb, megnyomjuk. Olykor hatásos és felére rövidíti a reggelire való várakozásunk idejét… az apai módszer eredményesebb: elindítja a három perces homokórát… a ruhák felét általában magára kapkodja ennyi idő alatt a nagyfiú, s mire mindenki elhelyezkedik az asztalnál, a többi is felkerül rá.

Ennyi idő alatt Zselyci is megkapja a tiszta pelusát és már az asztal közepén trónol a babahordozóban, hangos rikoltozással követelve a reggelijét. Imádság után evés, ami jó pár szendvics elteltével rendszerint abba torkollik, hogy Luca és Andris, akik egymás mellett ülnek, rosszalkodni kezdenek, malackodnak ( = már nem éhesek), s ha nem cselekszünk gyorsan, Beri is rákezdi a bugyborékolást a már hidegre hűlt teával, citrommagokat köpköd, morzsával dobálózik, stb. De hát mi, mint előrelátó felnőttek, ezt a malackodás várható kezdete előtt fél perccel megelőzzük: vagy azzal, hogy mosdani küldjük a jóllakott társaság egy részét (egyenként, különben úszni fog a fürdőszoba), vagy áttelepítjük az egyik, még állítólagosan rettenetesen éhes gyerkőcöt, rendszerint Andrást.

Mosakodás után újra átöltözés Lucinak, megint nem tűrte fel a ruhája ujját (de hogy lehet az, hogy a kézfeje valakinek koszos marad, a ruhaujja közben meg könyékig csurom vizes??? Kár, hogy mindig valamelyik másik tesóval vagyok épp elfoglalva, de egyszer okvetlen utánajárok). Aztán megkérdem minden reggel, hogy megmosta-e a fogát, válasz mindig nemleges, úgyhogy mehet megint vissza a fürdibe, jó esetben nem akad össze Andrissal, sem nem zavarja meg a biliző Bertit. Jön is ki nagy víziló-szájat tátva, messziről virít a foghíja, mutatja, milyen tisztára sikált mindent. Meg is kapja a tiszta pofikra kijáró cuppanósat tőlem.

Ezután rendet rakunk, ki - ki segít hol több, hol kevesebb kedvvel: asztal letörlése, összeseprés. Andris jobb napokon már csüccsen is ezek után az asztalhoz, tudja, hogy „tanulni” fogunk. Bernátot igyekszem lekötni még előbb valamivel: gyurmával hosszan elbíbelődik, ollóval nyirbál, vagy fűz (múltkor a vágódeszkát, nyújtófát és néhány ollót fűzte fel egy cipőfűzőre, mert nem adtam oda időben neki a gyöngyöket), ha meg túl érdekeset csinálunk Andrissal, Luccal együtt bekapcsolódnak ők is. Most az iskolaérettségi vizsgálaton „kimutatott” hiányokat pótolgatjuk, meg hát készülünk az olvasásra, írásra, matekra… pl. papír rakétát lövünk ki visszafelé számlálással (mindenáron angolul akarja a lelkem; megnyugtattam, hogy ha megy magyarul, majd jöhet az is), nagyban festünk (lendületes vonalakat), szavakat bontunk hangokra, számjegyekkel ismerkedünk stb. Minden nap van egy kis írásos/rajzolós feladata is, csak hogy rögzüljön  a helyes ceruzafogás is.

Ha végeztünk a kötelező feladatokkal, s van még időm, kicsit játszunk együtt még, aztán nekikezdek a főzésnek, míg a gyerekek még bent játszanak sorra mindenfélét, „fejlesztik” magukat, aztán, ha Zselyke tízóraizott, gyors öltözés (jaj, Bernát el ne felejtsen pisilni menni!), irány az udvar. Apával vannak kinn, olykor sikerül Zselykét is kitoloncolnom a babakocsiban altatva, s akkor folytatom bent a főzést, pakolászok, de ha szép az idő, kint teregetek, söprögetek, rendezgetem az udvart, teraszt, vagy növelem a népszerűségemet egy kis diótöréssel és pucolással. Mire én kiérek, Andris már a kert végében nádat gyűjt, vagy hat méter magasan trónol az eperfán, hajam szála is égnek áll tőle…(azóta betiltottuk ezt a tevékenységet nagy bánatára). Bernát ezalatt a homokot hordja szét mindenfele a homokozóból, vagy épphogy az elvesztett homokmennyiséget kísérli meg pótolni mindenféle szemetes, kavicsos föld gyűjtésével a kis talicskába. Luca kotyvaszt egy kiselejtezett lábosomban a kapucnijában pihenő babájának (ejnye, honnan szerzett már megint vizet?!). Általában egy darabig teljes az idill, aztán vagy ütköznek az érdekek egy - egy homokozólapát körül, vagy nem, mindenesetre nem árt résen lenni, főleg, ha nagyon gyanús a csend. Általában olyankor követődnek el a legalattomosabb gonosztettek, mikor mindenki legbékésebbnek tűnik: apa gumicsizmájába titokban csavarok, bogyók, homok töltése kis mikulások által, maradék homokozólapátok kútba juttatása, a nagy esővízgyűjtő hordóból víznyerést követő pacsálás, veteményt jelző karók és vetőmagtasakok kiráncigálása a földből, majd átrendezés (milyen vicces is, mikor azt hiszi majd anya a retekre, hogy az saláta!), a házfal vakolatán előzetesen kialakított repedések tovább bővítése, vagy ami még vérlázítóbb: a szomszéd ház falának sáros homokozós löttybe mártogatott bottal történő kidekorálása… no meg egyéb válogatott huncutságok. Ha elég előrelátó vagyok, mindezen tevékenységeket éppen időben megelőzöm némi tízóraira szánt almadarabka kínálásával a homokozónál, koszos kis mancsok helyett egyenesen a maszatos pofikba gyömöszölve. Bernát természetesen még kér mindig egy utolsót, de az ebédidőt is azzal jelzi általában, hogy odajön hozzám, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva kijelenti: „Kérek szépen még almát!” (leírhatatlanul igézően tud nézni a nagy barna szemeivel… én mindig meghatódok tőle! És olyan, de olyan jó érzéssel tölt el, hogy ez a kis gyerkőc bízik bennem, mer kérni tőlem! Tegyem be a hintába, mossam meg a kezét, pusziljam meg a bibis ujjacskáját, vegyem fel – bárcsak én is mindig így kérnék Istentől mindent, amire szükségem van, ilyen bizalommal!)

Bejövünk ebédelni. Kabátok, csizmák, sálak, sapkák a helyükre, sáros kezecskék tisztázódnak, megterítünk, Luc néha összeveszekszik Bernáttal, hogy ki rakja a tányérokat, a végére Andris is befut és kijelenti (cseppet sem manipulatív hangon): Lucuska, ha szeretsz engem, akkor legközelebb a rózsaszín villát nekem terítsd… mire Luca felvilágosítja, hogy az lányos és az övé.

Mire apa befut, nagyjából rendeződnek a kedélyek. Zselyke újabban az etetőszéket foglalja, Bernát a nagyokkal az asztalnál ül és már ő is ügyesen imádkozik: „Istenünk, köszönjük paradicsomos gombócot, meg levest, ámen”  vagy: „Köszönöm reggelit, ámen” - többiekre sandítás, korrigálás: „Köszönöm ebédet, ámen”. Mikor kezd fogyni a leves, Berci kéri, hogy segítsek kikaparni neki a maradékot.

Luca eszik leggyorsabban, s ha elfeledkezik a kérek még levest-kérek még másodikat-aztán megint levest-aztán megint másodikat- játékról, akkor ő már kezet is mos, megint eljátsszuk a fogmosós játékot (jön, hogy kész van- kérdem, fogmosás volt? –nem - visszaküldöm, megmossa, puszit kap), aztán könyvekkel felszerelkezve elillan az ágyikója irányába. Míg altatásnál sorra nem kerül, csendben nézeget (egészen Andris megjelenéséig, bár arra még sokat kell várnia, hiszen annyit beszél, gondolkodik, álmodozik, huncutkodik a bátyja, hogy véget nem érőnek tűnik az ebédidő… Bernát már régesrég a bilin csücsörészik, könyveket lapozgatva, mikor Andris is lenyeli az utolsó falatot szülői felszólításra és elpályázik a színről, hogy elintézze, amit ilyenkor szokott (Mindenesetre én nagyon szorgalmazom már, hogy legyen még egy vécénk, mert hihetetlen, hogy mindhárom nagyobb gyerkőcnek egyszerre szokott dolga akadni…).

Hosszas és eredményes időtöltést követően mindenki a helyére kerül: Zselyke tiszta pelusban, lemosdatva a játszószőnyegen kúszik - hempereg, csörög - zörög, mellette nem sokkal Bernát teríti a takarót a kanapéra, hívja apát, hogy elaltassa (apa lefekszik, Bernát a hasára, betakaróznak és innentől kétféle kimenetele van a dolgoknak: apa alszik el hamarabb és lesz egy rosszalkodós Bernátom, vagy Bernát alszik el hamarabb és akkor kicseréljük Lucára, hogy apa végre tényleg elszundíthasson. Ezalatt én gyorsan eltakarítom az ebédmaradványokat, összesöprök, mielőtt Zselyke remek csemegéket fedezhetne fel az asztal alatt, majd rendet csapok a még hangoskodó Andris és Luca közt egy meséléssel (ez rendszerint előkészíti Luc apás altatását).

Mire Zselyke is elálmosodik, már boldogan szuszog mindenki – kivéve Andrist (és apát, aki közben a kertben dolgozik már). Nekem majd leragad a szemem, de azért olvasok még egyet a rakétáról, a helikopterről, meg még azt a másik könyvet is… aztán közlöm Andrissal, hogy a kisbaba a pocakomban aludni óhajt velem együtt, értetlenkedve néz rám:miért nem éjjel alszotok? Felvilágosítom, hogy míg ő a lóbőrt húzza, nekem éjszakai műszakom van általában: betakarom, pisiltetem, megitatom és álomba éneklem a többieket, csak ő ebből ki szokott maradni, hiszen többnyire végigalussza az éjszakákat.

Apa már jön is segítségemre: SÜRGŐSEN szüksége lesz VALAKIRE, aki segít neki mogyorósarjakat ültetni, Andris lelkesen távozik…

Zselyke édesen mellém bújik, s nemsokára valóban csak szuszogás hallatszódik mindenhonnan.

Ha apa eléggé résen van, ez az állapot eltart majdnem sötétedésig (mivel későn ebédelünk ugye), ha azonban Andris sikeresen kivonódik a látóteréből, akkor jön néhány perc múlva, hogy közölje, látott egy bodobácsot, megint pár perc múlva bejön, hogy nézzem meg, milyen magasra mászott fel előbb az egyik fára, vagy hogy szedett nekem árvacsalánt.

Nem baj, az a néhány perc is üdítő volt, úgyhogy feltápászkodok, és legózunk vagy sínezünk egyet csöndben, míg a többiek alszanak.

Aztán Andris megint megy az udvarra, s kezdenek szállingózni az ébredező csemeték. Ki nyűgösen, ki jókedvűen… Bernát panaszosan: „Fáj pelus! Anya, segíts levenni!” Luca morcosan ölembe bújik és apát hiányolja, Zselyke meg hol csöndben, titokban (csak onnan veszem észre, hogy fölébredt, hogy mikor az ágyikójánál járok, leselkedik és vicces hangokat ad), vagy ha fölébred a többiek zajára, akkor kicsit sír… megölelem, kihozom a szobából és jön az esti rajcsúrozás, viháncolás… 6 óra felé megtömjük a bendőket, aztán fürdés, rendrakás és irány az ágyikó. Zselyci megkapja a vitaminját apától (mikor meglátja, már cuppog, írtó édes!), én körbejárok, mindenkit betakargatok, Zselykét apa olykor körbeviszi jóéjtpuszit adni a tesóknak, majd jön mellém egy kis tejcsizésre… általában ilyenkor már nagy a csend, olvasok egy történetet a Bibliából, vagy ha a kicsik már elaludtak, s én sem vagyok túl fáradt, megyek Andrishoz és beszélgetünk. Tegnapelőtt a férjekről meg a feleségekről akart hallani, hogy milyenek.

Meséltem neki, hogy a jó férj nagyon szereti a feleségét és vigyáz a családjára, keményen dolgozik, pénzt keres és begyújtja a kazánt, ha hideg van, bevásárol, hogy legyen itthon ennivaló, meg figyelmes a feleségével… a jó feleség mindenben segít a férjének meg finomakat főz, kimossa és megvarrja a ruhákat, széppé teszi a lakást és tanítja a gyerekeket és megneveli őket; megmasszírozza a férjének a hátát, ha fáj a sok csákányozástól, stb.

Azt hiszem, itt tartottam, mikor elaludt.

És akkor vége lett a napnak, bemászhattam én is az ágyikómba, hálát adtam Istennek a gyerekekért, férjemért meg a kis házikónkért és az egész életünkért, amit nagyon szeretek, így, ahogy van, pörgősen, olykor nem túl kialvósan, ötödik babásan, árvacsalán csokrokkal a polcon, kakáspelenkásan, koszoskukásan, papírfecnisen és gyurmásszőnyegesen. Majd nyáron kimosom.

Szép álmokat!