Lurkóinkról... Annától.

Csodálatos látni, hogy Andris mennyit fejlődött, ért… Azt hiszem, kijelenthetem, hogy majdnemhogy a mi erőfeszítéseinktől függetlenül. Ha oviba járt volna, és most nem itthon tanulnánk, hanem az iskolapadot koptatná, biztosan kapnám a megjegyzéseket: látod, milyen jót tett neki a „szocializáció”!

Én úgy látom, Isten nagyon remekül beleprogramozta a gyerekeinkbe a fejlődést, s az egykor hisztis-dühkitöréses impulzív csemeténk ma már egyre többször rendelkezik belátással, hallgat már olykor a szelíd szóra, tanácsra; ha nagyon összeszedi magát, még a kisebbeknek is enged, kötelező feladatait egyre nagyobb kedvvel végzi. És néha már együttérző is!!! És mikor kivágott egy négyzetet a kedvenc függönyömből, tudott bocsánatot kérni is és látván szomorúságomat, azt is hozzátette, hogy nagyon sajnálja!!! Ettől aztán helyreállt az én lelki békém is, mert efféle megjegyzést havonta egyszer ha hallottam az ő szájából annakelőtte.

Emlékszem, amikor négy évesen mentünk vele a védőnői státuszvizsgálatra, mennyire beégtem miatta, hisztizett, ledobta magát a földre, nem engedte, hogy megvizsgálja a doktor néni, tiltakozott a látásvizsgálatnál a szemletakarás ellen; nem engedte felrakni a fülére a hallásvizsgálatnál a fülhallgatót… el is keseredtem, hogy az én gyerekem ennyire nem tud viselkedni és rémesen szégyelltem magam miatta… aztán Isten kezdett tanítani, hogy fogadjam el olyannak, amilyen; szeressem, pont azért, mert hisztizik, dühkitörései vannak és engedetlen.

Öt éves korára már szelídebben ellenkezett, de elámultam, mikor a 6 éves vizsgálaton és az oltásnál teljesen együttműködő, ügyes, bátor volt és magamban hálát adtam, hogy túljutottunk azon az idegborzoló hiszti-korszakon.

Nagyon nehéz még ma is nekem elfogadni, szeretni Andrist, amikor ok nélkül bántja, piszkálja valamelyik testvérét; amikor képes félórát hisztizni egy semmiségért - s nekem is le kell higgadnom, ha megfelelően akarom kezelni az efféle helyzeteket. Milyen nehéz olyankor megölelnem, megsimogatnom őt – pedig ez az ellenszer nála minden hisztire és rosszaságra… s igazán nem kerül sokba. No meg megelőzni is lehet a hisztit, vannak előjelei; bizonyos szokásos forgatókönyvek, amik kiváltják – de sajnos nem mindig sikerül bölcsen megelőznöm a vulkánkitöréseket.

Elsőszülöttünk egyébként irtóra szeret dolgozni… apával fát vágni, pakolni; rendet tenni a teraszon; sütni-főzni, játékokat összepakolni, szétválogatni, no meg szerelni, főként csavarhúzóval… résen kell lennem, mert gyakran azt is szét-meg összeszerelné, amit azért annyira nem kellene.

Majdnem minden napra feladja a leckét nekem kérdéseivel (miből van az áram? Hogyan készítik a villát? Miért fordul el a zárban a kulcs? Hol van az internet? Stb.).

Állandóan valami szerelnivalón agyal…

Azért – elsőszülött lévén – ő a főnök még mindig a gyerekeink között. Nagyon szeret királyosat játszani (Luca hűségesen katonaszerepbe bújik olyankor, Bernát is idomul az alattvaló-szerephez). Amúgy is mindig ő osztja ki a szerepeket: Luca, te leszel Pletyka kutya, Bernát Nimród, én meg Fickó (Cimborák nádi szélben)… vagy: Bernát lesz Lutra, Andris Miklós, a vadász, Luca meg felváltva hol Esztike (Miklós kedvese), hol a halász (Miklós barátja)… Andris vízipók, Luc keresztespók, Bernát a kis csiga… Lucus Tigris, Andris Micimackó, Bernát Zsebibaba (mennyire testreszabott szerep!!!), vagy újabban (mivel Zsebibaba a legutóbbi mesenézés óta igen népszerű lett) Andris Zsebibaba, Bernát meg Malacka (ez is rettenetesen találó!).

Nemrég csíptem el Lucával való játék közben az udvaron a párbeszédüket, hát izomlázam lett a nevetéstől és potyogtak a könnyeim, míg megbújva hallgatóztam mögöttük. A következőt hallottam:

Luca: - Játsszunk Mauglisat!

Andris: - Az én számítógépem azt nem akarja lejátszani.

Luc: - De én Mauglisat akarok játszani.

A: - Az én számítógépem nem tudja betölteni a Mauglisat.

L.: - Hát akkor töltsed le.

A: Jó, de akkor mindig akadozni fog. És nagyon sok reklám lesz benne!

(Utóbbi időben ha néztünk valamit, a youtube-ról néztük és reklámnál mindig kórusban fujjongtak: fúúúj, megint reklááám!!”)

A „számítógép-sztorit” egyik reggel még alaposabban kikerekítette Andris. Mikor nagyon úgy éreztem, hogy Lucát és Bernátot leuralja, és semmiképp sem akarta azt játszani és úgy, ahogy Luc szerette volna, kicsi lányom sírva jött panaszkodni. Szelíden megjegyeztem, hogy talán meg kéne szerelni Andris számítógépét, ha ennyire akadozik és csak azt tudja lejátszani, amit Andris akar… mire ő: „Az nem úgy van, mert az én számítógépem nem mindig azt játssza le, amit én akarok, mert van olyan, hogy én szívesen játszanék Luccal, de a számítógépem nem akarja, és akkor azt kell tennem, amit a számítógépem akar. És nem lehet megszerelni, mert nagyon mélyen el van ásva a földbe. Úgy, hogy senki sem tudja kiásni (kicsit gondolkodik…). A kút alá van elásva. És láthatatlan vezetékekkel össze van kapcsolva velem, és ha megyünk valahová, oda is láthatatlan vezetékek vezetnek, amik összekapcsolják velem. És az én számítógépem mindig előre tudja, mi fog történni, és azokra a helyekre is el van vezetve, ahol még nem voltam, csak fogunk majd menni . Aztán szomorkodó arccal, beletörődő hangon hozzáteszi: "sajnos nekem mindig azt kell tennem, amit a számítógépem akar.”

Lucus egészen jól megtanult Andrissal bánni az utóbbi időben, tűri a „számítógép” szeszélyeit – de nagyon ügyesen használja „női fegyvereit”, ha valamire rá akarja venni azt a bizonyos számítógépet. És sokszor csodálkozom is, mert látszólag Andris irányít, valójában azonban Luc akarata érvényesül… mint sok házasságról mondják: a férfi a fej, a nő a nyak… ők ketten gyakran így működnek együtt.

Lucus utálja a délutáni alvást (pedig nagyon szüksége van rá), és még mindig mérgelődve szokott ébredni, hogy már megint elaludt, pedig mennyire szeretett volna titokban kilopózni a nappaliba halkan játszani, míg mindenki más pihen… egyébként ez utóbbiból reggelenként úgyis bőven jut neki, mert ő kel általában a gyerekek közül leghamarabb.

Nagyon bírom nála, hogy mennyire kifejezi, mi jó neki és mi nem; tud nemet mondani, ha valamit nagyon nem szeretne vagy nem esik jól neki. Ez nagyon fontos szerintem és belőlem hiányzott gyerekkoromban, azt hiszem. És amiért apa nagyon büszke rá: nem az a tömeggel sodródós kis lányka, hanem általában úgy is szeret döntést hozni, ha azzal árral szemben úszik. Szokta is mondani Peti neki: „Te csinálod jól, nem kell mindig utánozni a többieket”.

Hihetetlen kitartó nagylányom van, és még mindig szenvedélye a ruhaválogatás-hajtogatás meg a mosogatógép kipakolása. És szívesen elfogadom a segítségét.

Nagyon szeret énekelni, dudorászgatni magában, s ha egyedül játszik, olyan békés, idilli látvány a babáival, mint egy igazi, boldog anyuka.

Mintha a beszéde is alakulgatna, de kelleni fog valószínűleg azért a logopédia nemsokára.

Hihetetlenül kitartó, van mit tanulnom tőle.

Bernátunk újabban kissé ellenkezős korszakban van. Természete más, mint Andrisé, de azért vannak fiús hasonlóságok köztük. Beri könnyen hajlíthatóbb, alkalmazkodóbb.

Tanulgatja a rendrakást és szót fogadást… általában állandó feladata, hogy az ülőpárnákat reggeli után elpakolja, az asztal alól meg az ágyak alól összevadássza az elgurult játékokat, amit egyre felelősségteljesebben végez.

Olyan kicsi még, és annyi mindent nem ért, amit a nagyok magyaráznak – viszont ő is szeretne részt venni a játékukban, ezért belemegy olyan helyzetekbe is, melyekből nekem kell kiszabadítanom. Múltkor Andris egy madzagot kötött egy fához és bele kellett bújnia Bertinek, merthogy az a csapda és Bernát volt Lutra. Kijönni már nem tudott szegénykém a szerepe alapján, pedig Lutra ugye mindig elmenekül… én gabalyintottam ki a kis szepegő csöppséget a „csapdából”.

Andris gyakran sózza Berire a kicsi, mozdulni sem tudó baba-szerepet, s Berce ennek mindig örömmel és lelkiismeretesen eleget is tesz. Tegnap reggel paplanokba burkolva vagy fél órán keresztül mozdulatlanul alakította a még tojásban lévő kissárkányt, akit apasárkány (=Andris) védőn oltalmazott a tojástolvajok és egyéb veszedelmek közepette.

Bernát nagyon szeret mindenben részt venni, amiben a többiek is. Ha olyan esettel szembesül, mint pl. hogy Andris és Luca egy közös élményükről beszélgetnek, amiben Bernát nem vett részt, akkor mindenféle kitalált történeteket igazít Andrisék beszámolójához. Pl. „Amikor egyedül voltam Bandi papáéknál, és te nem voltál ott, anya, akkor sírtam éjjel Csenge régi szobájában az ágyban”…

Éjszakánként egyébként olykor felébred és halkan szólongat, ami azt jelenti, hogy megint kitakarózott – vagy fél a sötétben, de egy kis együttérző, megnyugtató szóra általában visszaalszik, legfeljebb kicsit meg kell simogatnom.

Időközben Zselyke, kis tündérkénk egészen önjáró lett. Kicsit még nagy terpeszben totyog, de dolgozunk a szűkítésen. Ő is mindenben benne van, amit a nagyok, kérdésemre: Ki kér……-t?- lelkesen vágja rá a többiekkel: „ééééééééééén!”; akkor is, mikor pl. azt kérdezem: „Ki öntötte ki a vizet? Ki tekerte át a mosógép gombját? Ki gyűrte össze a fontos papírt?” Stb. Nagyrészben valóban ő is a tettes, mint ahogy a kukában landoló hűtőmágnesek, cipők, apró és nagyobb játékok bedobója is ő. Apa minden kukaürítés során fantasztikus mennyiségű értékes holmit túr elő a szemétkupacból, köszönhetően Zselyke pakolószenvedélyének.

Söpörni is szeret a drágám, és TÉNYLEG segít is benne. Ha megneszeli, hogy söpörni fogok, azonnal rástartol a lapátra és buzgón hordja utánam. Ki is üríti a kukába, ha rákerül valami, és hozza megint vissza, hogy még söpörjek rá szemetet. 8-10 ilyen lapátürítésnyire végig is érek a nappali-előszobán egy kiseprésnél, ő meg ingázik köztem és a kuka között a lapáttal. Annyit nem is szór mellé, csak néha kell utána még egyszer összehúznom a koszt a kuka mellett.

Vicces volt múltkor, mikor beesett valami a szekrény mögé, seprűnyéllel próbáltam kihalászni, mire Zselyke megjelent mögöttem buzgón a lapáttal, azt hitte söpörni fogunk.

Lucnak nagyon szívesen segít a mosogatógép kipakolásában, úgy kell elmenekíteni előle a törékenyebb holmikat, mert nagyon élvezi a mosogatógép és a konyhaszekrény közti ingázást a tányérokkal. A műanyagokat már rendszeresen ő pakolja el…

Veszedelmes lett az utóbbi időben, mert már nemcsak az asztalra mászik fel, hanem el is éri a szekrények szélén hagyott poharat, tálacskát, kést; állandóan pakolunk előle. Minden étkezésénél kiborít minimum egy pohárnyi innivalót (de jó, hogy nem cukorral isszuk a teát), s ha nem vagyok résen, az etetőszékből felmászik az asztalra és garázdálkodik: ledobálja a kenyérdarabokat, a kancsóba visszatölti a megmaradt innivalókat és belenyomja az ujját a vajba, élvezettel nyalogatva utána.

Zselykével is hosszú ideje tanuljuk már, hogy a levest esszük meg hamarabb, aztán jön csak a második… eleinte boldogan kanalazza a levesét, míg meg nem pillantja a második fogást, amikor is egy laza mozdulattal a földre hajítja a tányérkáját levesestül, kanalastul, mert ugye arra már nincs szüksége. Hosszú hetek tapasztalata alapján már bölcsebb lettem és nem is engedem látni neki, mi lesz a leves után, mert akkor nem eszi meg. Ha a többiek előbb végeznek az első fogással, úgy merek nekik másodikat, hogy lehetőleg Zselyke ne lássa (eltereljük a figyelmét, ha nincs eléggé belemerülve a levesébe, pl. „nézd, ott repül NÍ” (=légy Zselykenyelven) vagy: „nahát, de szép a lámpa!”… míg Zselyke levest kanalaz, mindenki bujkál előle az asztalnál, hogy ne vegye észre, hogy a tesói már a másodiknál tartanak. Andris elrejtőzik a vizeskancsó mögé, Luca a poharával takargatja a tányérját, Bernát a fazék oltalmából les kifelé, s mikor végre elfogy Zsölye levese és felnéz, elégedetten, kissé parancsoló hangon kijelenti: „áso” (azaz „jöhet a második”), én jól begyakorolt mozdulattal elkapom eldobásra készülő tányérkáját és kanalát, hogy vegyek bele a főzelékből, s végre mindenki megkönnyebbülten veszi elő addig rejtegetett tányérkáját, hogy most már nyilvánosan is elfogyaszthassa a második fogást.

Hmm, hát igen, be kell valljam, Zselyke hajlamos akár egy egész családot is rettegésben tartani. Jaj nekünk, ha nem az ő kénye-kedve szerint alakítjuk életünket! Hallgathatjuk egetverő méltatlankodását!!! Igazi lány.

A "ni" (légy) mellett, a "foká" (fogkefe), "hoko" (függöny), "kombo" (könyv), néha "hintó" (hinta), "fojjó" (forró), "íz" (víz), "ágyi" (ágy), "lábi" (láb) a legsűrűbben alkalmazott és hallható szó tőle. A legédesebben pedig azt tudja mondani: "mogyojó"...

Almács, kis ötödikünk egy bűbájos kerekpofis kis teremtés.

Hosszan, boldogan elvan (ha a testvérei hagyják), fedezi fel apránként az őt körülvevő kis világot a járókájában, buzgón élesíti két apró fogát minden megkaparintható tárgyon és boldog, örömteli gurgulázásokat hallat.

Hihetetlen tempóban gyarapszik, tényleg nemsokára utoléri Zselycit, kb 1-1,5 kiló van most köztük, Almácska most növi ki a 74-es ruháit, Zselyke meg most nőtt bele a 86-osokba, szóval lassan egy méret lesznek!

Gyülekezetbe menve vettem észre, hogy kilógott a 74-es rugdalózóból a meztelen talpacskája, és állandóan kapcsolgattam a patentjait, mert egyszerűen kihízta a kis csöppem ezt a rugit is.

Alma Virágunk nagyon ügyesen tartja már magát hason fekve (majdnem teljesen egyenesre nyújtott kézzel!), már néhányszor hasra is fordult, szóval megelégedhetnek vele a védőnénik mozgásfejlődés terén is.

Alma (Zselykével ellentétben) általában az éjszakának legalább egy részét a saját ágyában tölti, de mostanság nem alszik végig…

Egyébként Almus rendkívül türelmes jószág. Nagyon-nagyon sokáig bír várni a sorára. Igyekszem őt venni előre, ha pl. etetésről van szó, de van, mikor Zselyke megelőzi, mert már annyira fáradt, annyira anyás… ám esténként (érthető módon) igencsak igényli közelségemet. Ha egyedül altatom őket, mert apának dolgoznia kell, akkor kicsit nehéz. Hol egyik icipici sír, hol másik pirinyó, nem is tudom, melyiket vegyem fel, nincs annyi kezem, ahány felé nyúlnom kellene…

Aztán adott Isten bölcsességet az efféle nehezen kivitelezhető helyzetekhez is: eleinte egyszerre kettőt veszek fel (egyik kezemben Almács, másikban Zsölye), kicsit mászkálok velük, s ha Almács elbóbiskol, lerakom a babakocsiba. Ringatom fél kézzel, közben Zselykét megszoptatom és elaltatom, lerakom, s aztán szopik Alma is. A nagyobbak vagy ágyban vannak már ilyenkor, vagy ügyesen segítenek azzal, hogy nagyon csöndben vannak.

Vagy, ha Zselyke nem túl fáradt, akkor feltűnésmentesen (semmi utalás lefekvésre, ágyra, hálózsákra) megszoptatom Almát, vagy elalszik, vagy nem, de mindenképp megnyugszik; ezalatt a nagyobbak vagy valami játék lefoglalja Zselykét, aki Almács után kap meg engem, míg el nem alszik. Ha netalán eközben Alma felsír, akkor megint kezdődik a két picikével való mászkálás. Legalább egyformán erősödnek a karizmaim; végtére is ezért jó, hogy szinte egy súlycsoportban vannak…

Drága Istenem, kérlek, adj bölcsességet, erőt, türelmet továbbra is ennek az öt gyermeknek a neveléséhez! Hadd szervezzem úgy napjainkat, hogy mindnyájan a Te dicsőségedre növekedjenek, fejlődjenek!