2015. augusztus elején írt, utólagosan begépelt bejegyzés Annától.

Hogyan találtam meg Istent a vécéajtónkon?

Mert először is elveszítettem.

Kicsi korom óta tudom, hogy Hozzá tartozom, hogy nem csupán közünk van egymáshoz, hanem Neki köszönhetek mindent, s mélységesen szükségem van Rá. Ő mindig velem volt, de nem éreztem, akartam, tudtam ezt mindig…

Azt most nem részletezem, hogyan veszítettem el Őt, mert elveszíteni könnyű. Számtalanszor megtörtént velem, mióta személyesen ismerhetem. Újból rátalálni azonban – nekem - piszkosul nehéz néha.

Itt van most ez az 5 csodálatos kisgyermek, akiket szintén Tőle kaptunk, ránk merte bízni őket. De be kell valljam, öt 6 év alatti pirinyóval nem mindig annyira egyszerű itthon – bármennyit segít is férj, azért amikor dolgozik, akkor csak én vagyok a gyerekekkel, másra nem számíthatok.

Mióta öten lettek a gyerekek, gyakran éreztem magam túlterheltnek. Küszködtem a házimunkák sziszifuszinak tűnő ruhakupacaival, mosatlan edényhalmaival (pedig két „rabszolgám”, a mosó- és mosogatógép azért lelkiismeretesen állják a sarat küzdelmeim közepette, már amikor a gombnyomásnyi felkéréseimnek eleget tudtak tenni, csakhogy olykor be- és kipakolásukig sem jut el az ember. Nézzük csak, hogyan lehetséges ez: szoptatok egyszerre két apróságot, a 16 hónapos Zselykét kezdem bilire szoktatni, emellett minden ebédre kotyvasszak ugye valamit, ami legalább nagyjából ehető - nem kozmás, nem nyers, lehetőleg tápláló és laktató, no meg minimum felsöpörni sem ártana hébe-hóba = nálunk napi kétszer legalább, takarítsam ki a fürdőt-vécét is alkalomadtán…).

S akkor arról még nem is szóltam, hogy a gyerekeim lelkével is foglalkozzak, vagy akár csak a testükkel („Anyaaaa, kérek sebtapaszt erre a HATALMAS szúnyogcsípésemreeeee!” „beütöttem a hajszálamat, puszild meeeeeg!”).

Túlterheltségem elsősorban frusztráltságban és az ebből adódó türelmetlenségben jelentkezett.

Kiakadtam a naponta megoldhatatlannak tűnő helyzetek sokaságán… például: szoptatás közben biliztetek, miközben a másik szobában összevész két csemete, az ötödik pedig a fülembe sivííííít érthetetlenül valamit... vagy fürdetek egyszerre hármat, kezemben a bébivel, miközben a tisztára súrolt pizsamás Zselyke belemászik a fürdőszobapadlón a vízbe, öltöztethetem át újra… este, hullafáradtan, apa dolgozik még, majd’ leszakadó háttal altatnám az egyik picit, de a másik pici is engem akar, folyamatosan ordíííít, lerakom ez egyiket, felveszem az ordítót, akkor az egyik sír, másikat viszont emiatt nem tudom elaltatni, emellett a 3 nagyobb viháncol az ágyában, piszkálják egymást, pedig már rég aludniuk kellene…

Azt hiszem, nem csoda, hogy frusztrált lettem, kiborultam és úgy éreztem, nem fog menni nekem ez az öt gyerekes dolog…

Kétségbeestem, hogy én ezt nem így akarom, én nem akarok türelmetlen lenni, frusztrált és ideges, én békességet szeretnék… olyan békességet, ami minden emberi értelmet meghalad: Isten békességét. És Őt magát meglátni, megtalálni az itthoni káoszban.

Összetörtem. Egyedül nem megy. De nem is akarom egyedül.

Olvastam egy könyvben akkortájt,s nagyon sokat jelentett, hogy ISTEN TISZTÁBAN VAN A KORLÁTAIMMAL. Ő tudja, hogy képtelen lennék egyedül rendben tartani a házunkat, intézni 5 apróság ügyes-bajos dolgait és még szeretni is őket (nem mellékesen)…

Magamtól, egyedül nem megy mindez, de Ő a káoszt is át tudja alakítani csodálatos békességgé és a frusztráltság helyett felszabadult örömöt tud adni.

Így jutottam el a vécéajtóig.

Egy véletlen korán kelős reggelen kiírtam magamnak három igét a Bibliából, jól látható helyre került a falra kettő, a harmadiknak csak a vécéajtón akadt hely. Biztos nem véletlenül, mert arrafelé igen gyakran megfordulok – nemcsak magam, a gyerekek kapcsán is.

Valahányszor kiborítottam a bilit (mindkét értelemben), szembejött velem ez a mondat: „ Az Úr ad erőt népének, az Úr megáldja népét békességgel.”

Miközben kimostam a bilit a csapnál, már mintha egy darab lehullott volna rólam a teherből.

Naponta számtalanszor szembesültem ezzel az igével és boldogan kezdtem tapasztalni, hogy valóban így van. Az én erőm az Úrtól jön. Ő megáldott békességgel is.

Aztán már nem is kellett a vécéajtóig mennem, eszembe és szívembe vésődött ez a mondat. Mikor az árnyékban is 30 fokos hőségben halat pucoltam és filéztem (de egy utálatos dolog! Fúj!), akkor is elmondtam magamban ezt az igét és kértem az erőt, békességet… meg is kaptam! Ilyen jó halpucolós élményem még sosem volt! Este Luca azt válaszolta a kérdésemre, mi volt aznap legjobb, hogy a halpucolás. Szóval neki is átjött mindez…

Amikor kezd felmenni bennem a pumpa, mert már MEGINT nem fogad szót valamelyik, emlékszem: az Úr ad erőt és békességet nekem – s veszek egy nagy levegőt, kérem az Ő bölcsességét: hogyan fékezzek meg egy engedetlen 6 éves rosszaságot szeretettel, kegyelemmel…?

Szóval, mióta (megint) megtaláltam Istent a vécéajtónkon, azóta is itt van velem (még mikor elfelejtem is) a hétköznapokban, és segít hordani a terheket. Persze azt a keveset, ami rajtam múlik, meg kell tennem. Legfőképpen kérni a segítségét. És nem visszavenni a terheimet magamra.

Eddig tartott az augusztus elején lefirkantott irományom. Most, novemberben, mikos begépeltem, látom, hogy azóta könnyebb lett.

Isten adott bölcsességet a nehezen megoldható helyzetek kezelésére is, Ő tanít, hogy okosan szervezzem öt gyerekkel napjainkat, és ráébresztett, hogy a sietség sosem vezet jóra. Pl. hogy ne fürdessek egyszerre három gyereket, meg hogy Zselykét inkább utoljára; Ő segít megértenem, hogy lehet kompromisszumokat kötnöm, hogy könnyítsek az életünkön (köszönöm, hogy rávilágítottál, Eszti!!!), ezért hagytam inkább most Zsölyit pelenkásan, mert kényelmesebb, és ezért adtam be a derekam szárítógép-ügyben is…