Mi az, ami minden nap többször is szóba kerül hétköznapi teendőink során, és az esetek nagy részében panaszkodunk rá?

     Az időjárás. Ha hideg van, az a baj. Ha meleg, akkor meg az. Ha esik az eső, az nem tetszik sokaknak, ha szárazság van, akkor meg azért tudunk panaszkodni könnyen. A hónak, havazásnak a gyerekek örülnek, de a felnőttek jó nagy része már nem annyira…

     Annámmal az új év kezdetéhez hasonlóan tél vége felé, februárban is elkezdünk komolyabban tervezgetni, mit szeretnénk megvalósítani. Az év végén jellemzően az életünkkel, mindennapjainkkal kapcsolatos hosszú távú tervek, elképzelések fogalmazódnak meg, februárban pedig egyre inkább körvonalazódnak a házra, kertre vonatkozó elképzelések. Mi az, amit szeretnénk vetni, ültetni, építeni ebben az évben, és mi az, ami meg is valósítható talán… igyekszünk ezeket a terveket ugyanúgy Istenre bízni, az Ő áldását, támogatását kérni, mint bármilyen más jellegű, az életünkkel kapcsolatos dolgokra, dolgokat is.

     A szokásos, de évről évre apránként egyre nagyobb méretű konyhakertünk felásása már decemberben megkezdődött, mivel rendkívül enyhe volt a tél. Ugyan nem értünk teljesen a végére, de annyival kevesebb maradt – így a tervezgetésbe belekerült az idei év konyhakert-bővítése is olyan területtel, ami ismereteink szerint legalább 20 éve nem volt felásva, gondozva (nem kell nagy dolgokra gondolni, kb. 45 négyzetméternyi területről van szó), emellett a régi vályogvető gödör termőfölddel való feltöltésének folytatása is.

     Mikor január végén megkaptam a februári munkahelyi beosztást (és még nem voltak kidolgozva a kerti munkálatokkal kapcsolatos idei terveink), néztem az egy hét szabadságot a hónap közepén. Valahol örültem neki, mert a szabadság mindig jól jön, de az igazat megvallva tavasszal vagy nyáron, amikor jó idő van (vagy legalábbis melegebb), sokkal jobban esik a pihenő, és hatékonyabban is kihasználható. Január, február jellemzően se nem kirándulóidő, se nem festésre alkalmas idő, kerti tevékenységre is csak korlátozottan alkalmas, építkezésre még annyira se. De mit tudunk tenni, elfogadjuk, és a lehetőségeinkhez képest igyekszünk kihasználni… még mindig jobb februárban itthon lenni, mint januárban (ahogyan eredetileg kaptam volna szabadságot); lényegében nézőpont kérdése, hogyan közelítjük meg a dolgot.

     Február közepén tehát egy hét szabadságra lettem ítélve. Elkészültek addigra nagy hittel, reménységgel az új és friss tervek: ide ezt vetjük majd, oda azt, ide ültetünk egy kis ezt, oda meg egy kicsivel több azt. Esős napok után kezdődött a szabadság első napja: ragadtunk, csúszkáltunk a sárban, ásni, talicskázni abszolút nem lehetett. Emellett kellemetlen hideg szél is fújt, morogtam is magamban, de igyekeztem tovább lépni… az a jó a nagy kertben, hogy mindig van mit csinálni, így a földmunka helyett nekiálltam kerítést drótozni, legalább az is elkészül végre. Aztán a szél felszárította a sarat, több csapadék nem esett, úgyhogy a kényszerpihenő végére fel is lett ásva az új terület, és a vályogvető gödör egy újabb kis része is termőterület lett… olyan ez, mintha Isten meghallgatta volna a kérésünket, és a száraz, átmenetileg szeles idővel támogatta volna az elképzeléseinket… azért valljuk be, február közepe sok esetben nem a földmunkákról szokott szólni.

     Ilyen az az Isten, Akiben mi hiszünk. Aki sokak szerint nem létezik, vagy legalábbis nem „úgy”... ez az Isten azt az idei elképzelésemet is jó idővel áldotta meg eddig, hogy minden héten festek valamit. Annak ellenére, hogy január, február nem egy tipikus falfestési kreatívkodási időszak-főleg az alaphőmérséklet miatt, ami a festék használhatósága szempontjából nem éppen előnyös...

     A csodák a mai napig, ebben az évszázadban, napjainkban is megtalálhatók. A csodák mögött pedig maga Isten is. Csak nyitott szemmel kell járnunk… és vállalnunk, hogy megtapasztaltuk, megtaláltuk Istent a mai hétköznapokban is, nem le- és megtagadva Őt, az Ő létezését.