Andris fiunk nagy reményekkel kezdte az iskolát szeptemberben. Ő nem járt óvodába, iskolába előtte, s a törvénymódosítás miatt ellehetetlenedett (testvéreivel együtt) itthonoktatása is. Nagy izgalommal várakozott a hatodik osztály kezdésére. Kissé későn érő típus, ötödik vége felé kezdett igazán vágyni vele egykorú barátokra. Hátha az iskolában majd talál hasonszőrűeket, ki tudja, milyen új kalandok várnak rá, új lehetőségek: lehet, hogy csapatot, bandát tud majd maga köré gyűjteni, akikkel majd indiánosat játszanak, titkos rejtekhelyeket barkácsolnak az erdőben, harcolnak a titkos ellenfelekkel… Akikkel megoszthatja és megvalósíthatja ötleteit!

Sajnos egyelőre úgy tűnik, reményei szertefoszlottak… S én úgy látom, nem feltétlen ő a hibás ebben.

Az első napokban az osztályban új tanulóként mindenki kíváncsiságának, érdeklődésének középpontjába került. Hogy neki van saját építésű magaslese, meg az erdőben bunkerjai! Minden csoda három napig tart: hamar lecsengett ez is. Kezdte feltérképezni az osztályt, s talált néhány fiút, akiket szimpatikusnak talált. Velük próbált barátkozni, az egyik olykor el is jött hozzánk, s Andris is volt már nála.

Mégis láttam, hogy nem érzi otthon magát az osztályban. Nagyon más közeg, mint amit megszokott, más a szerepe is, hiszen a háttérbe szorulás igencsak nem jellemzője. Másrészt ő csodabogár, mert szeret olvasni és nem számítógépes játékokkal tölti az idejét, horrorfilmeket sem néz, nem igazán beszél csúnyán, s nem haverokat, hanem barátokat szeretne…

Ahogy teltek a hónapok, a sok hiányzás (karantén) után szinte mellbevágta a valóság: magányos egy 27 fős osztályban, ahol pedig vele egyidős fiúk is vannak bőven.

Észrevettem, hogy lehangolt, beszélgetni kezdtünk és kibuggyant belőle: "Anya, olyan egyedül érzem magam ott! A lányok mindenbe beleszólnak és irányítanak (kivéve egy-két csendeskét), a fiúk meg egy kupacban vannak mindig, mindenki mindenkivel beszél, mégsem figyel senki senkire…

Gézának is szerettem volna mondani valamit, de egy mondat közepén egyszer csak odafordult máshoz és azzal kezdett beszélgetni, mintha én ott sem lennék. Vagy rajzolgat, nem is válaszol semmit.

Karcsi meg amikor beszél, nem néz a szemembe, nem is tudtam, hogy hozzám szól vagy máshoz?!

Én meg csak vagyok ott az osztályban, egyedül a sok gyerek között és nem szól hozzám senki, és végül már én sem szólok senkihez…"

Megöleltem… Tudom, mennyire tud fájni a közömbösség! Sajnos nagyon megértem őt… (Hosszú évekig át kellett éljem én is ezt. S ezért mentem oda hozzá mindenkihez, aki új volt, ezért barátkoztam, mert nem szerettem volna, hogy más is ezzel küzdjön.)

Biztattam: ne adja fel, próbáljon továbbra is nyitott maradni mások felé. S vegye észre, hogy talán mások is magányosnak érzik magukat. Lássa meg, hogy olykor ő is figyelmetlen másokkal és csak magával van elfoglalva, s ez milyen rosszul tud esni!

Láttam, hogy jólesik az együttérzésem, de nem enyhíti a fájdalmát kellőképpen.

Este Jákobról olvastunk. Jó kis gyermekbibliánk kissé kiszínezte az eredeti történetet: szegény, egyedül a pusztában, s még az érzés mellé, hogy ő csaló, hátha Isten sem akar a barátja lenni többet. Aztán Isten megjelenik álmában, elmondja, hogy mindig vele lesz, nem hagyja el .

Már azt hittem, Andris rég alszik, amikor hirtelen eszembe jutott egy Ige.

-Andris, ébren vagy még…?

-Igen.

-Minden utadon gondolj Reá és Ő egyengetni fogja ösvényeidet.

-Anya, miért nem tegnap mondtad? Akkor már előbb megnyugodtam volna!

-Hát mert nem tudtam még tegnap, hogy ez van veled… Jó éjt!

-Jó éjt, köszönöm, anya!

Másnap valódi örömmel, eggyel kevesebb teherrel indult iskolába. Hiszen nincsen egyedül! Azóta is együtt tanuljuk, hogyan gondoljunk minden utunkon Őreá, Aki egyengeti ösvényeinket a barátszerzés és beilleszkedés rögös útjain is.