Az utolsó hónapban vagyunk. Már számolgatjuk a napokat, mennyi időnk is van még a feltételezett, előre kiszámolt szülés, születés napjáig. Most éppen 26, és folyamatosan csökken ez a szám. Számolgatunk, meddig számít koraszülöttnek a pici, mennyi időnk lehet egyáltalán legalább addig a napig?

Itt vagyunk három kis gyerkőccel, és ha anya bemegy a kórházba, egyedül leszek velük. Kisebbfajta izgalom önmagában az is, hogy meddig lesz anya távol? Koraszülés esetén jóval több ideig, mint a félig-meddig meghatározott három napig. Ha viszont letelik a 26 nap, és a kis pocaklakó még mindig nem születik meg, akkor valószínűsíthetőleg szintén tovább, mint három napig kell anyának távol lenni a családtól.

Mi lesz a gyerekekkel – és mi lesz velem? Hogy fogjuk bírni anya nélkül? A nagyobbak fel vannak készítve, talán fel is készültek, bár nem tudom, egy kisgyerek mennyire készülhet fel az ilyesmire egyáltalán. Bernát viszont nagyon ragaszkodó, koránál fogva is még inkább… bár a két nagyobb is rendben kibírta anya nélkül azt a pár napot, amikor kistestvér érkezett.

Mi lesz velem? Itt leszek a három picivel egyedül…

Sokáig foglalkoztatott ez a kérdés. Hogyan fogok majd boldogulni velük, mit fogunk majd csinálni, mikor kezdődik majd ez az összezártság, és meddig fog tartani…? A leginkább az gondolkodtatott el, hogyan fogunk eljutni vásárolni, mit fogunk enni? Elég lesz majd a tartalék élelmiszer, mikor nem is tudjuk, meddig leszünk anya nélkül?

Természetesen elkezdtem azon is gondolkodni, ki az, aki szóba jöhet, hogy eljöjjön segíteni azokban a napokban. Ki az, aki tudja, miben segíthetne, mire lenne szükség, és akivel meg is értjük egymást, meg tudjuk beszélni az aktuális teendőket. Volt bennem kisebbfajta aggodalom, de ahogy visszatérően rágódtam ezeken a dolgokon, Isten valahogyan rávezetett dolgokra és megnyugtatott.

Miért is félek a gyerekeimtől? Miért is akarok menekülni? Miért nem merek egyedül lenni velük napokig?

Valójában nem az félemlít meg, hogy sok lesz a teendő, mert voltaképpen egy egész háztartás szakad rám három kis gyerekkel. Ha az ember látja a dolgok végét, hogy csak valamennyi napról van szó, és ez egy átmeneti állapot, akkor könnyebb az egészhez hozzáállni. Túlleszünk rajta, valahogyan átvészeljük ezt az időszakot, stb… nem is az a nehéz, hogy el kell majd jutnunk boltba valahogyan, ha anya sokáig nem lesz itthon, mert mindent meg lehet oldani. A valódi félelmem oka sokkal inkább az, hogy félek magamtól, a türelmetlenségemtől… és ezért is keresek menedéket.

Többször visszatért ez a gondolat, ez az érzés, ez a félelem. De Isten amellett, hogy rávilágított mindezekre, és felismertem félelmem valódi okát (azaz saját magamat, mint félelem-forrást), meg is nyugtatott. Nem nyertem ugyan bizonyosságot, hogy jól elleszünk majd, és határtalanul türelmes leszek a gyerekekkel, ugyanakkor azzal kapcsolatban igen, hogy ha elmenekülök a kihívás, a türelem-gyakorlás lehetősége elől, akkor hogyan is lehetnék türelmes? Ha nem kerülök olyan helyzetbe, amikor gyakorolhatnám ezt, nem is fogok tudni fejlődni… nem megoldás kikerülni olyan helyzeteket, amiktől félünk, sokkal inkább szembe kell szállni, lelkileg fel kell készülni, és tenni a dolgunkat úgy, ahogyan sikerül. Ha nem sikerül, hát fel kell állni újra és újra és harcolni, törekedni a jóra, de ha megfosztjuk magunktól a lehetőséget a fejlődésre, akkor csak toporgunk egy helyben, és nem fog változni semmi…

A napok idejét, számát illetően pedig szintén sikerült megnyugvást találnom Istennél. Nem érdemes azon rágódni, aggódni, mikor kezdődik és hány napig tart majd az összezárás, mert úgysem tudhatjuk előre. Nem nyomhat le a félelem, és nem érdemes rettegve várni azt a napot, amikor kezdődik a kihívások sorozata… nem tudhatjuk, mikor következik el ez, mert mindez rejtve van előlünk. Csak Isten tudja, mikor születik meg a kis Zselyci, abban pedig biztosak lehetünk, hogy a legjobbkor lesz ez. Miért kell hát aggódnunk és félelemmel várni azt a napot, amikor anya kórházba megy? Isten kezében vagyunk – akkor is, ha nem akarjuk, vagy nem tudjuk elfogadni ezt. Semmi nem történik Isten tudta nélkül.

Szóval csak hajrá, bátran előre, Istenre tekintve… és Benne bízni…!!! Mert Rá mindig számíthatunk – akár félelmeink, nehézségeink vannak, akár meg akarunk változni, és új életet kezdeni, akár bármi más ügyben… minden gondunkkal – bajunkkal fordulhatunk Istenhez, Aki mindig meghallgat bennünket!