Az élet játéka/Pollyanna

Eleanor H. Porter könyvét olvasva, illetve az alapján készült filmet nézve elgondolkodtam: hol vesztettük el az örömöt az életünkből, hogyan hagytuk, hogy a keserűség, a panasz ennyire ráüljön a szívünkre, ilyen mértékben beköltözzön a mindennapjainkba?

Sokszor mondják, hogy mi, magyarok a keserűség, az elégedetlenség népe vagyunk, mert mindig bánkódunk, panaszkodunk, és nekünk soha semmi nem jó. Sokszor sajnálkozunk, siránkozunk, és a mindennapjaink nem arról szólnak, hogy örülünk, és a boldogságunkat, az örömünket osztjuk meg egymással, hanem zömmel a negatívat, a rosszat próbáljuk kibeszélni magunkból, mintha ez lenne a küldetésünk. Elég egy átlagosnak induló beszélgetést alapul vennünk: amikor érdeklődik valaki, éppen hogyan vagyunk, jellemzően pillanatok alatt a panaszainknál, a fájdalmainknál kötünk ki.

Hova lett az öröm az életünkből?

Eleanor H. Porter ezen művében egy olyan kislány történetét tárja elénk, aki mindennek tud örülni, és mindenben képes megtalálni a jót. Ugyan mi jó lehet abban, ha valaki egy babát kér, és egy mankót kap helyette? Valahol itt kezdődik időben a történet. És ami ebben a helyzetben a jó, hogy Pollyannának nincs szüksége a mankóra, mert jók a lábai, és tud járni… érdekes megközelítés, de valahol ilyennek kellene nekünk is lennünk. Hálásnak azért, amink van, és nem azon keseregni, amink nincs. Nem a negatív dolgokkal kellene foglalkoznunk, hanem azt nézni, hogy „minden rosszban van valami jó”…

Persze könnyű ezt így leírni, tudom. De valahol itt kezdődött az én életem, a szemléletem megváltozása is… nem volt könnyű gyerekkorom, sok félelem, rettegés, szenvedés tarkította, és nagyon nem szerettem otthon lenni. Egyenesen menekültem a lehetőségeimhez mérten. Mégis ott kellett élnem, ott kellett felnőnöm, ahol ilyen körülmények vártak, vettek körbe… időnként kifakadtam, hogy másoknak mennyivel jobb, másoknak normális családjuk van, mások nyugodtan, nyugalomban élhetik otthon a mindennapjaikat… aztán egyszer bevillant valami. Lehet, hogy nekem relatíve rossz sorom van, másoknak pedig sokkal jobb. De vannak nagyon sokan olyanok, akiknek sokkal rosszabb az életük, mint az enyém, és szívesen cserélnének velem… ez egy kicsit vigasztalt, bátorított, és segített, hogy tovább tudjak lépni. Segített, hogy egy kicsit más szemszögből, valamelyest kívülről nézzem a dolgokat, és ne magammal, a saját dolgaimmal legyek elfoglalva.

Pollyanna megtanult örülni az életnek, az apró dolgoknak, az apró csodáknak. Mindenben észrevette a pozitívat, azt a valamekkora kis jót, ami megtalálható. Karaktere időnként már-már idegesítővé válik, mégis azt az utat járja, amit nekünk is kellene-hiszen Isten az örömre, a nyitott szívre, a hálaadásra teremtett bennünket, nem a kesergésre és a panaszkodásra. A Biblia nagy hangsúlyt fektet a hálaadásra, talán nem véletlenül...

Mindenképpen érdemes elolvasni a könyvet és/vagy megnézni a filmet; lehet bennünk is átértékelődik valami és egy kicsit messzebbről, távolabbról fogjuk látni a mindennapjainkat, ezzel együtt esetleg megtanulunk kicsit jobban is örülni a dolgainknak-amire mindig szükségünk lehet.

...és a történet végén még szükség is lesz a mankóra... :)