Donát születése kapcsán Peti és a gyerekek töltöttek anyátlanul 6 hetet, most azonban úgy hozta az élet, hogy mi lettünk apátlanok… Elsődlegesen 6 napig csak, de másodlagosan hosszabb időre is.

Először arról a hat napról írnék…

Petya itthon dolgozott egy szombati estén a kertben és ahogy egy drótot csípett el a harapófogóval, az olyan erősen pattant a szemének, hogy komoly sérülést okozott. Azonnal ment be a szemészetre, ahol megműtötték, egy szempilla fúródott a szemébe az ütéstől (állítólag ilyet még nem láttak, el is rakták a szempillát bizonyítékul), másnap volt még egy műtét, amikor még némi szösz, kosz került eltávolításra… utána sokáig bent tartották, majdnem egy hétig, nem tudván, mikor lesz szükséges a harmadik műtét. Sok mindenen keresztül mentünk ebben az időszakban mindketten… érdekes volt, hogy ugyanazt kellett megélnie neki, mint nekem anno a 6 hét kórházi lét alatt… emberek jönnek-mennek- ő meg, mint egy bútordarab, marad… már jóban van a takarítókkal, tudja, melyik ápoló lesz éjszakára beosztva, kezdi megismerni az orvosokat stb. És hihetetlenül unatkozik, miközben itthon ezernyi tennivaló lenne. Már kiolvasott minden könyvet, túl van a rejtvényfejtésen, legnagyobb öröme, ha sétálhat egyet a kórház kertjében vagy valaki felhívja telefonon… (én legalábbis így éltem meg mindezt). Közben ott lebeg a feje felett, hogy mi lesz, fog-e látni valaha a bal szemével, meg hát az a szörnyen kellemetlen műtét, ami rá vár és bizonytalanságban tartja… ugyanakkor közelebb került Istenhez is, hiszen volt ideje gondolkozni a dolgokon, olvasgatni, imádkozni.

Ezzel szemben én a nagy nyüzsgésben hat gyerekkel voltam itthon hat napig látszólag egyedül… nem mintha nem szoktam volna hozzá, hogy ennyi kis gyerkőcünk van, de egészen más hazavárni a munkából férjet, mint nonstop, 24 órában készenlétben lenni. Szoptatós babával, éjszakázással stb, hát nem volt könnyű, igencsak kimerültem, mire apa hazaérkezett (váratlanul hazaeresztették ugyanis).

A legnehezebb dolog a bevásárlás volt ennyi csöppséggel… négy-öt napig ettük, ami volt itthon. Szerdán még akadt némi ennivaló, megfőztem, amit tudtam, de csütörtökön már muszáj volt boltba mennünk… babakocsi, kismotorok, hátizsák, stb… ezzel a tempóval a legközelebbi bolt is legalább háromnegyed órányira esik tőlünk, de hát bele kellett vágnunk. Kilépünk a kapun, erre pont akkor jön szembe az utcavégről kocsival Andi, kérdezi, mi újság és kell-e valamiben segíteni, hát nagy kő esett le a szívemről. Mondtam, hogy hát igen, a bevásárlásban-és délutánra át is vittem neki egy jó nagy listát, ami főként főznivalókból meg gyümölcsből állt, s amit aztán nagyon hamar házhoz is szállított nekünk. Ami apróbb dolog volt, csak azt kellett beszereznem a gyerekekkel, ha már elindultunk. Amúgy élveztük a dolgot meg hát mindig megcsodálják őket, milyen sokan vannak és milyen aranyosak, meg rendesek (általában) a boltban, de azért jó volt utána hazajönni és jégkrémezni a fagyasztóból a nagy melegben… meg megkönnyebbülni, hogy senkinek nem esett baja az úton.

Szóval Isten végig gondoskodott rólunk, minden téren, angyalokat is küldött a megfelelő időben. És tudtam mindvégig, hogy nem vagyok egyedül itthon hat gyerekkel, hanem Ő velem, velünk van… Kedvencünk még az én kórházazásom ideje alatt Kari Jobe I am not alone c. száma (muzsika ide katt), sokszor hallgattuk mindketten-ki kórházban, ki itthon, sőt, a gyerekeknek altató is volt, míg én távol voltam.

Isten mellettünk állt abban az értelemben is, hogy Ő adta meg az erőt, türelmet nekem a hétköznapokhoz, s a kevés alvással is elég pihenést biztosított számomra, Ő adott nyugalmat és békességet a szívembe a nehéz helyzetekben.

Mikor apa hazaért, akkor kezdődött az apátlan korszak második fejezete… mivel a műtét után hat hétig nem emelhet (még Donátot sem!), nem hajolhat, nem dolgozhat semmit a kertben, még csak nem is biciklizhet stb. Pedig hát jó sok mindent betervezett erre a nyárra a kertben (kerítés, kapu, melléképület stb.) meg hát a kert rendben tartása is sok munka, ha csak a nagy terület fűnyírását nézzük, (most azt sem lehet csinálnia), vagy a kapálást, de még csak nem is fűrészelhet, csavarozhat, stb., hogy legalább benti dolgokkal haladhasson.

Mivel táppénzen tölti itthon az időt, hát mégsem igazán vagyunk apátlanok… sőt!!! Most vagyunk igazán apásak, főleg a lányok, de végre a fiúk is eleget legóznak, bújócskáznak, hancúroznak, társasoznak apával (ebből ugyanis sosem elég!), persze csak óvatosan… s lehet végre eleget beszélgetni (amikor hagynak a gyerekek), sétálni együtt nagyokat, stb.

Ahogy Petya hordozta az én terhemet, amíg kórházban voltam, most rajtam a sor. Az esküvői igénk az volt, hogy „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét”.

Mivel nem emelhet, cipekedhet, hát a bevásárlás, gyerekemelgetés, minden rám maradt… jó, hogy most viszonozhatom neki, amit ő tett helyettem, értem, valahányszor babát vártunk, szülni voltam, szülés után épülgettem… nekem nem megy olyan jól a rá figyelés, úgy megszoktam, hogy a férj segít, ő emel, ő cipel, ő könnyít rajtam… de most nekem kell. Ebben is kapok segítséget azért, biztos egyedül nem is bírnám…

Már egy hete itthon volt Peti, amikor egyszer csak megjelent egy idegen autó a házunk előtt és „kiszállt belőle három angyal”- ahogy a nagyobbaknak meséltem utána, mert ők épp nem voltak itthon. Egy angyal bácsi, egy angyal néni meg egy angyal lány, akik azt mondták, nem fontos, hogy honnan, kitől, de hoztak néhány cuccot, bepakolhatják-e? És telerakták a konyhaasztalunkat tartós élelmiszerrel, frissel a hűtőnket meg kamránkat, és még valamennyi adományt is hoztak a későbbiekre. Hallottak rólunk valahonnan, a helyzetünkről, meg a történetet, amikor bevásárolni indultam a gyerekekkel és szembejött az angyali segítség. És szerettek volna ők is angyalok lenni, akiket Isten segíteni küld…

Még most is veszegetem elő azt a sok mindent, amit rajtuk keresztül kaptunk, nem fogy el a liszt, az olaj, mint a bibliai özvegyasszony életében. Az is lehet, hogy kitart, míg a következő nagybevásárlást már Peti intézi...

Édesanyám is járt nálunk segíteni, és egy hét után magával vitte a három nagyobbat is nyaralni, végül a Balatonon kötöttek ki, ez is nagy segítség volt. Sokat haladtam az itthoni teendőkkel, átrendeztem kicsit a lakást (ebben is időben jött a segítség, egy kedves barátunk épp akkor jött át hozzánk a családjával, amikor a nagy és nehéz szekrényen volt a sor, amit valóban nem bírtam el egyedül, a felesége meg segített, hogy gyorsabban lepakolhassam azt a rengeteg ládányi ruhát a szekrényről. A gyerekeink meg játszottak addig Peti felügyelete alatt). Érdekes volt a három kisebbel lenni két hétig, az biztos, hogy többet lehettünk kettesben és szükségünk volt rá.

Isten úgy is gondoskodik rólunk, hogy segít megtalálni a megfelelő embereket, akik majd apa helyett elvégzik a munkát… eleinte mondtam, hogy hát azért megpróbálom az alap kiásását, hátha nem is olyan nagy dolog… egy reggel jó korán fölébredtem, kisurrantam a kertbe csákányozni, lapátolni, talicskázni… s hát hogy is mondjam, kudarcot vallottam és megállapítottam, hogy ez nem női munka. Vagy háromnegyed óra alatt raktam meg földdel másfél talicskát (egyébként az motivált, hogy ez kb. befedi majd azt a kisebb gödröt, ami a kertünk közepén mindig is annyira zavart engem). Arra azonban jó volt a próbálkozásom, hogy csákányozás közben Isten eszembe juttatta Jancsit, aki volt tanítványom és múltkor éppen hasonló munka közben láttuk a város másik felén, s az is eszembe jutott, hogy esetleg meg kéne kérdezni, mennyiért vállalná ennek az ároknak a kiásását… másnap késő délutánra már a felével megvolt, én meg nem győztem hálát adni…

De ugye a kilapátolt földet el kell talicskázni valakinek, hát azt én csináltam nagyrészt. Első nap még a gyerekek is segítettek kis tejfölös vödrökkel, játéktalicskával, aranyosak voltak! Másnap Peti vigyázott addig a gyerekekre, szóval volt időm és lehetőségem gondolkodni munka közben. Először azon elmélkedtem, hogy eddig mennyire nem értékeltem az ő munkáját, pedig volt olyan, amikor 80 talicskányi törmeléket is elhordott egy nap, s hát igen, szóval nem semmi! Úgyhogy a jövőben igyekszem jobban meggondolni az olyan típusú rendezkedéseket, amiket eddig bátran kértem tőle (ezt a kupacot ide, azt meg oda, ez a kettő cseréljen helyet, mert úgy jobban néz ki stb.), már kezdem sejteni, mivel jár mindez. Csodálom, hogy annyi mindent szó nélkül megtett eddig a kedvemért, kedvünkért!

Aztán az kicsit nehezembe esett, hogy eleget tegyek az ő kérésének: hogy ha tégladarabot, cseréptörmeléket találok a talicskázandó földben, akkor azt válogassam külön (mert az elszállított földet a későbbiekben veteményezésre szeretnénk használni). Nagyon nem fűlt hozzá a fogam az elején, hogy a kedvére tegyek, nem elég, hogy ebben a dögmelegben itt talicskázok, lapátolok, még hajolgassak is közben?! Aztán minden alkalommal könnyebb és könnyebb lett és elkezdtem azon gondolkodni, hogy ezt őérte teszem, mert szeretem és mert neki akarok kedvezni, az ő igényeinek megfelelni… igen, én nem lettem volna olyan igényes és akkor úgy éreztem, majd ha használatba vesszük azt a területet, akkor majd ráérünk kapálás közben kidobálni az útban lévő törmelékdarabokat…

Még az jutott az eszembe talicskázás közben, hogy egyébként jó alkalom a fizikai munka a szülés utáni fogyásra is, hát nem kedves Istentől, hogy erről is gondoskodott számomra?

Isten gondoskodott megbízható, rendes segítségről a betonozáshoz is, egyik szomszédunk csinálta, szerintem meglehetősen olcsón és gyorsan.

Anyagiak, hát, igen, az apátlanság része, hogy valamelyest kevesebb a bevételünk a táppénz miatt… Én még a baleset előtt imádkoztam Istenhez, hogy segítsen meg, annyi a tervünk, de honnan lesz rá elegendő keret? Főleg, hogy gondolatban némi összeget elkülönítettünk egy várható kiadásra… Isten azonban már akkor meghallgatott, mikor még nyelvemen sem volt a szó. Nem sűrűn nézegetjük a bankkártyánkat, szóval egy hónappal az imádságom után vettük észre, hogy valaki már azelőtt utalt nekünk egy nagy összeget. Restelkedve hívtam fel, hogy köszönetet mondjak neki, mire csak annyit felelt: szívesen, máskor is! Kedves barátaink, akik eddig is hűségesen segítettek az autós bevásárlásban, egyik alkalommal fizették a bevásárlásunk egy részét is. Megint megtapasztalhattuk, hogy Isten akkor segít, amikor nehezebb helyzetben vagyunk anyagilag, és ilyenkor árasztja ránk az áldásait. Amikor Petya még dolgozott, erre nem volt szükség, s nem is nagyon volt példa efféle segítségre. Hálás vagyok Istennek az apátlan időszakért, annak minden áldásával és nehézségével együtt. Hálát adok a férjemért, a szeme világáért, az ép szeméért, és hogy még műtét előtt állhatunk, ami eltölthet bennünket reménnyel, s hogy Te hatalmas, gyógyító Isten vagy! Köszönöm, hogy eddig olyan keményen dolgozott értünk, áldd meg őt és használd fel a következő néhány hetet is arra, hogy közelebb kerülhessen Hozzád, és erősödhessen a házasságunk, családunk, gyerekeinkkel való kapcsolata is!