Kezdésnek bemutatunk néhányat a jófej szövegei közül...: „Andi mama, nekem azért barna a szemem, mert én fiú vagyok. Neked meg olyan a szemed, mint egy szőlőszem” - mondta Andris mélyen Andi mama zöld szemeibe nézve. A következő: „Andi mama, te olyan vagy, mint egy tehén” - kapta a megnevezett nagymama a kedves hasonlatot lángos tészta dagasztása közben az „A part alatt” kezdetű dalocska „tehén dagaszt” motívumára rímelve. Aztán „Anya, én most egy tornyot építek szinte.”- közölte Andris szinte. Majd "Andris, hová tetted a rajzkrétákat?" - kérdeztem tőle. „A kútba tettem biztos.” - Szerintem annyira nem biztos... illetve hát reméljük. No de szóval így szövegel ez a nagylegény...

Három éves korára egyik kedvenc foglalatossága még mindig bonyolultnál bonyolultabb építmények létrehozása építőkockákból. Néha komplett meséket is költ hozzájuk, melynek főszereplői családunk közeli - távoli tagjai.

Rajztudása a „fű” rajzolásán túl már a karika - firkákra és a „csigabigára” is kiterjedt, csak az a baj, hogy akármekkora rajzlapot tolok elé, a túlméretezett csigák valahogy mindig „lelógnak” a papírról az asztallapra is... sebaj, egyelőre lemosható rajzeszközöket használunk:)

Andris nagyon szeret bandázni. Lucával, anyával, de leginkább apával (aki főként éjszakázós heteken hiánycikknek számít, s éppen ezért nagy népszerűségnek örvend a két nagyobb lurkó körében). Kissé fiús módon fejezi ki foglalkozásigényét: ütögetéssel, csapkodással, rugdosással, csipkedéssel, láblefogással vagy egyéb, kellemetlenkedő és idegesítő dolgokkal (fülsértő hanghatások, homokszórás hajra stb...). Ha sikerül túljutnunk a kezdeti fázison, nagyon jól el lehet vele lenni.

„Fiús” durvaságai Lucával kapcsolatban is megnyilvánulnak: ha Luc hozzáér valamilyen építményéhez, netán lerombolni merészeli engedély nélkül, vagy Andris magának tudott játékához nyúl, hatalmas megtorlásban részesül szegény... ám Andrisunk jó szívét dicséri, hogy felszólításra máris kész megvigasztalni bömbölő húgocskáját, egy gyors „Bocsánat, Luc”- cal túllépve az eseményeken (ha éppen nincsenek szem előtt és Luca sírva - ríva, „anyázva” kerül a közelembe, és megkérdem, mi történt, ő bőbeszédűen annyit közöl csupán panaszos hangon: ”Din” ( = Andris), Vagyis, hogy Andris megütötte, bántotta, elvette a játékát, ellökte, stb.

Ezektől függetlenül vannak nagyon jó pillanatok, amikor Andris pl. rendrakásnál nagylelkűen megosztja az elpakolandó kockákat kis testvérkéjével, és büszkén jön hozzám: meghagytam az utolsó kockát Lucának. Ilyenkor alaposan meg kell dicsérni, nehogy a következő alkalommal megint elhappolja Lucától az összes elraknivaló játékot, és félrelökje a rendrakás hevében szerencsétlent. Az is nagyon kedves, amikor Lucussal megosztja a játékokat: „tessék, Luca, te most játsszál ezzel a zöld gereblyével”, vagy utasítja: „orvos Luca, te most ezt intézd el” (bár ez utóbbira Luca heves EM - ekkel válaszolt, és bömbölve távozott a kert távolabbi sarkába. El nem tudom képzelni, mit kellett elintéznie „orvos” Lucának, de úgy tűnik, nem fűlt hozzá a foga... sétáinkon Andris nagy segítségem Luca motiválásánál. Ha a kisasszony leragad valahol, Andris sokszor sokkal találóbban tudja tovább csalogatni, mint én.

Egyre több megint a közös játékuk, amikor Andris ügyesen irányítja hugit. A teknősbékába pakolta a kis labdáinkat, s mindegyik kis nyílásra mutatott egyenként, Luca pedig újra és újra megállapította: „benne”, vagyis, ott is egy kis labda van. Ezt játszották vagy 20 percen keresztül, míg aztán Luca ráunt és másutt keresett elfoglaltságot magának.

Sétáink alkalmával most már hatalmas dudaszó kíséri lépteinket, ugyanis a 3. szülinapjára kapott a nagyfiú egy sárga színű, eszméletlen hangos biciklidudát, azóta még lassabban teker, mert a dudálással is el van foglalva a kincsem. Mikor már nagyon fülsiketítőnek találom a fülem mellett fél méterről jövő hangokat, akkor fordul meg a fejemben néha az a két gondolat, hogy ilyet többet nem fog kapni, meg hogy remélem, hamar tönkremegy ez a duda.

Újabb önálló tevékenységei vannak kialakulóban szobatisztaság terén: a wc - kefével való nonfiguratív festegetést felváltotta az utóbbi időben a wc - papírral való papírszobrászat (büszkén közölte: „egyedül kitöröltem a fenekemet”, ezt mutatta az egész tekercs letekert és precízen a wc - kagylóba tömködött wc - papír halom), majd tökélyre fejlesztette unaloműző gyakorlatait a wc - spray teljes tartalmának kifújásával (mire odaérkeztem - gyanakodva, hogy mennyi ideje benn tartózkodik, elviselhetetlen volt már a kulcslyukon keresztül is a kiáramló illatfelhő intenzitása). Szóval feltalálja magát, ha unalom kerülgetné.

Öltözködik egyedül, bár reggel hosszas könyörgésbe telik, míg hajlandó megszabadulni a pelustól és a pizsamájától, és felveszi végre a napi gönceit magára (este a vetkőzés a habos kád előtt persze gyorsabban megy). Némelyik cipőjével, szandáljával is elboldogul már olykor.

Délutáni alváskor mindig ő kel elsőként, néha engem is megelőzve. Múltkor boldogan megállt az ágyam előtt, és örömmel közölte: „jót pihentem” (én már kevésbé, mert engem meg felébresztett). Az alvásról jut eszembe, Andris nálunk a reggeli hétalvó, néha fél 8 - ig vagy akár 8 - ig is elszundikál. (Luca viszont igazi hétalvó, mert szinte mindig 7 - kor kel föl). Ha Andrisunk hamarabb ébred, mindig visszaszundít kicsit, előtte „Jó reggelt” - köszöntésünkre azt feleli: „Még nem keltem fel. Alszok még egy kicsit”.

Bernátot nagyon szereti, és amikor megengedem, kedvesen megsimogatja (a lábát általában), óvatosan, ügyesen segít a babakocsit ringatni.

Furcsa megszokni ezt a háromgyerekes életformát, biztos Andrisnak is időbe telik majd belerázódni. Különös, hogy már három kis csemeténk van, s a legidősebb már ilyen nagy fiú. Isten áldja meg életét és segítse őt mindvégig!