Milyen könnyű magunkban bízni, hogy ezt vagy azt elérjük, sikerül saját erőnkből alkotni, létrehozni, egyről a kettőre jutni, sikereket, pénzt halmozni... ezzel együtt pedig Istent teljesen kizárjuk az életünkből, és Nélküle cselekszünk, döntünk, a saját boldogulásunkat keressük! Keresztyénként is könnyen előfordul, hogy elbízzuk magunkat... velem legalábbis igen.

A szomszéd városban voltam vásárolni, próbáltam 40 perc alatt két boltban is nagy bevásárlást rendezni. Ennyi időm volt az érkező vonattól az indulóig, mert semmiképpen sem szerettem volna szobrozni közel három órát csak a vásárlás miatt... biciklivel ki az állomásra, felraktam a vonatra, aztán a szomszéd városban eszeveszett száguldás, hogy időn belül végezzek... az első bolttal a vonatról leszállás után kb. 14 perc múlva végeztem is. 

A nagyobb bevásárlás a másik boltra koncentrálódott, de itt alapból nincsenek olyan sokan, így gyorsabb kijutásra számítottam. Vásároltam, kifizettem a dolgokat, megnéztem a blokkot, és megkérdeztem, jól jár-e az óra? 12 percem volt még vonatindulásig, úgy gondoltam, jó időben vagyok... 

Gyalog 16 perc az állomás, biciklivel 8, ha nagyon belehúzok. Nekem volt 12 percem, de még ki kellett menni a boltból, felpakolni a biciklire a szatyrokat-dobozokat, visszavinni a bevásárló kocsit, aztán elindulás... azt persze megint nem számoltam, hogy ennyi holmival nem fogok tudni csak úgy száguldozni.

Az átjárónál még éppen át tudtam surranni a sorompó alatt, de ez is kevés volt, ugyanis a vonat nem várt meg... ennyit arról, hogy jó időben vagyok. Szobrozhattam hát még két órát a következő vonatig...

Sokszor észre sem vesszük, milyen könnyen elbízzuk magunkat ahelyett, hogy Isten segítségét kérjük a sikereinkhez. Pedig ha Őt kihagyjuk a dolgokból, az életünkből, mennyire lehet áldott bármi is, ami körbevesz bennünket?