2013

Az elmúlt évet a munkahelyemen kezdtem: szolgálatban voltam éppen, és egy ideje már küszködtem a kérdéssel: megalkuvónak kell lennem azért, hogy megtartsam a munkahelyemet, vagy legyek hű Istenhez, az Ő parancsolataihoz, és ezzel vállaljam azt is, hogy esetleg munkanélkülivé válok...? Tisztességtelenül végezzem a munkámat, miközben Isten pont arra buzdít, hogy mindig legyek tisztességes? Fontosabb-e a munkahelyem, mint a hitem, az Istennel való kapcsolatom, egyáltalán: mit jelent számomra Isten, és hol van Ő az életemben?

Májusban végre mertem lépni, miután tisztán láttam a helyzetet: hiába jeleztem többször a felettesemnek, hogy én tisztességesen szeretnék dolgozni, mert hű szeretnék lenni Istenhez, nem változott semmi. Így május elején, szakítva a tisztességtelen munkavégzéssel, eljöttem a cégtől; azóta ugyan munkanélküli vagyok, de megtaláltam a helyem itthon, a családban, és Isten vezetésére bízom magam. Ez a legjobb, amit tehetek, és nem kételkedek, mert hiszem, hogy új ajtók nyílnak meg előttem – ez pedig nem feltétlenül azt jelenti, hogy egy munkáltatónál kell elhelyezkednem, hanem esetleg azt, hogy a saját lábamra állhatok. Állok és várok… Isten pedig előttem jár, és egyengeti az utat, ami még rejtve van előttem.

Szintén májusban Annámmal ünnepelhettünk: 10 éve vagyunk együtt, ami nagy idő a mai világban. Jó volt egy kicsit visszatekinteni az elmúlt éveinkre, emlékeinkre, örömökre, bánatokra és arra, hogy ilyen hűséges asszonykám lehet… Isten csodálatos párt adott nekem, és biztos vagyok benne, hogy a legjobbat kaptam, akivel valóban boldog és értelmes életet élhetek.

Miután lejárt a felmondási időm, nem tétlenkedtem: készültem az utolsó egyetemi tárgyvizsgámra, ami májusban ugyan nem sikerült, de júniusban igen… és nagyon hálás vagyok Istennek érte! Ez azt jelenti, hogy már csak a diplomadolgozat elkészítése, megvédése és egy nyelvvizsga választ el attól, hogy elvégezzem az egyetemet, azaz ennyire közel még nem voltam a diplomához…

Júliusban ismét ünnepelhettünk, hiszen az öt éves házassági évfordulónk is ebben az évben volt. Öröm számomra, hogy szépen alakuló kapcsolatunkból 5 év múlva házasság lett, amit az azóta eltelt újabb öt évben nem bántam meg… sokan csak papírnak tekintik a házasságot, de felbecsülhetetlen kincs az ember életében. Egyrészt azért, mert Isten áldása van rajta, ha előtte kötik, és komolyan is gondolják, másrészt pedig mindketten erősödtünk a közösen elszenvedett nehézségek által is. Az nem kapcsolat, amikor élvezem a jó részt, amikor pedig problémák jönnek, kilépek… a házasság azt jelenti, hogy valóban jóban – rosszban, és hűségben a párom mellett maradok, ameddig lehetőséget kapok erre Istentől.

Szintén júliusban sikerült eljutnunk odáig, hogy lakhatóvá tegyük a gyerekszobát, ami korábban fűtetlen raktárként funkcionált. Volt dolgunk vele rendesen, de így, hogy itthon vagyok, van időm a házi és ház körüli dolgokra, amit ki is kell használni. Ez által a lakóterünk nagysága közel a duplájára növekedett, és nem egy kupacban élünk öten (illetve nem annyira, mert az volt az eredeti terv, hogy csak a gyerekek fognak benne lakni, végül mi is ott ragadtunk). Mindenesetre nagyon hasznos, hogy most már van hova elvonulni akár nap közben is – ez néha hiányzott, míg éjszakásként dolgoztam.

Novemberben határoztunk úgy, hogy templomba járás helyett inkább itthon gyülekezünk, és kialakítjuk a magunk kis közösségét. Jellemzően az volt a fő ok, hogy nem tudtunk kellőképpen épülni, mivel hiába mentünk el a templomba, a gyerekek mellett 5 percnél tovább nem lehettünk benn. Ezért a pár percért pedig nem láttuk értelmét a fél óra oda, fél óra vissza sétálásnak… abban állapodtunk meg, hogy adunk ennek a házicsoportnak egy hónapot, meglátjuk, mennyit tudunk épülni ilyen módon. Már az első alkalom után egyértelmű volt, hogy ez a forma közelebb áll hozzánk, és hasznosabb is számunkra… majd pár hét múlva bővült kis közösségünk egy fiatal házaspárral, s így együtt épülünk, fejlődünk Isten igéje által. Valami elkezdődött egy ideje szunnyadó hitéletünkben, kimozdultunk a langyos állapotból…

Az év végét nyugalomban, békességben töltöttük: este fél 10 környékén már békésen aludt mindenki. Éjjel félálomban egy kicsit hallhattuk az értelmetlen lármázást, aztán aludtunk tovább…

Még februárban, közel két éves betegség után édesanyám eltávozott közülünk. Nem tudom, mennyire lehet felkészülni erre, illetve hogy a hirtelen halál vagy a hosszú betegség az „elfogadhatóbb” emberi szempontból… mindenesetre az utolsó látogatásunk nála a halála előtti nap délutánján volt. Nagyon rosszul nézett ki, látható volt, hogy nemsokára véget ér a küzdelem… rossz volt így ott hagyni, mert haza kellett utaznunk, nem volt hol aludnunk. Asszonykám és három lurkónk hősiesen küzdötte le a hóakadályokat a vasútállomásig, míg én magammal küzdöttem édesanyám halálos ágyánál, hogy egyáltalán mit mondhat ilyenkor az ember… mikor már látható, hogy vége… és egyszerűen nem jöttek a szavak, pedig lett volna mit mondani. Az utolsó lehetőség beszélni neki Jézusról, imádkozni érte… és nem ment. Valószínűleg ez életem legnagyobb mulasztása, amit nem tudok megbocsátani magamnak, amin nem tudom túltenni magam. Mert nem maga a halál a rossz, mert ez az élet velejárója… hanem az, hogy nem tudhatod, hova kerül utána az, akit szeretsz, láthatod-e még viszont a mennyben, ahova keresztyénként mi kerülhetünk. Délután fél négykor jöttem el tőle… másnap reggel hatkor halt meg.

Hálás vagyok érte Istennek, hogy egyáltalán ennyi ideig köztünk lehetett. Hogy betegségét jó hangulatban hordozta, és hogy egy barátom születésnapja alkalmából édesanyám közelében aludhattunk a látogatást megelőző napon… így adódott a lehetőség, hogy még egyszer, utoljára meglátogathassuk édesanyámat, aki tőlünk több, mint 200 kilométerre élt.