Minden nap egy csoda, még ha nem is érezzük át sokszor a jelentőségét, értelmét…

     Minden nap egy csoda, egy ajándék. Milyen könnyen természetesnek vesszük, hogy itt vagyunk; felkelünk, intézzük a dolgainkat, éljük az életünket, aztán lefekszünk, utána pedig az újabb ébredéssel kezdődik minden elölről. Átlagosnak tűnő körforgás.

     Könnyű megszokni a jót, a „természetest”; benne, vele élni. Ezzel együtt könnyű megfeledkezni arról, hogy ez korántsem magától értetődő: ajándék, kegyelem, csoda minden egyes nap, amit itt tölthetünk.

     Isten tudja, hányszor voltam igazán életveszélyben. Sokszor nem is tudok róla, észre se veszem, mekkora csoda, hogy még itt vagyok. Hányszor lettem megmentve, megőrizve… néhány esetről tudok: ilyen volt, mikor gyerekként betörtem a fejem, talán többször is. Fiatalként elütött a villamos, vagy véletlenül belehajoltam egy baltába. Felnőttként leestem egy hídlábról, belecsúsztam egy aknába… és még ki tudja, mennyi minden van a hátam mögött, amiről nem is tudok…

     Minden nap ajándék. Sokszor nekem se tűnik fel, miközben a vasút második legveszélyesebb pozíciójában dolgozok nap mint nap, miközben megszámlálhatatlan veszély leselkedik rám. Szinte természetes, hogy bemegyek, felveszem a munkát, ledolgozom a szolgálatot és hazajövök. Megszokom. Mint mindannyian megszokjuk a magunk kis életét a mindenféle helyzetekkel.

     Csütörtök hajnalban csak nagyokat pislogni jutott eszembe hirtelen, mikor benn álltam a mozdony és a vagon között, a mozdony pedig megindult. Nem sokon múlt a semmi és a minden: az akármekkora baleset és a minden elvesztése. Aztán hálát adtam Istennek az újabb striguláért, amit behúzhatok, ha számolom az életveszélyes és megúszott helyzeteimet…

     Bízom benne, hogy holnap sikerül beszélnem a főnökség valamelyik illetékes tagjával, és sürgősen jelentkezhetek egy kényelmesebb, de legalábbis biztonságosabb pozícióra. Ami most van, abból elég volt. Nekem és a családnak is.

     Isten kegyelme a mi életünk.