Az elmúlt héten lehetőségem volt részt venni egy online házicsoporton, ahol nagyobb gyülekezetünk tagjaival a lelkiismeretről beszélgettünk. Érdekesek vagyunk mi emberek, hogy a leghétköznapibb, illetve annak tűnő dolgokról is képesek lehetünk sokat beszélni… és ez néhány gondolatot bennem is előhozott, megmozgatott.

     Mi is a lelkiismeret, honnan van, és hogyan változik ez a megtérésünk, Jézus követőivé válásunk, illetve a Biblia ismeretének függvényében?

     A lelkiismeret lényegében egyfajta iránymutató az életünkre nézve, amit el tudunk nyomni, de fel is tudunk erősíteni magunkban. Függ ez az életkorunktól, a hétköznapi dolgainktól, hiszen amiben és ahogyan élünk, befolyással lehet rá. Alapesetben tudnunk kell, kellene, mi jó és mi rossz, de rajtunk múlik, hogy mennyi jót és mennyi rosszat engedünk be az életünkbe a világból, s ezek kihatással lesznek a továbbiakban is a lelkiismeretünkre. Mint egy mérleg, melynek jó oldala és rossz oldala van: rajtunk múlik, melyik oldalra pakolunk többet, merre fog billenni a mérleg. Ez határozza meg folyamatosan a továbbiakat is.

     Honnan van a lelkiismeretünk? Velünk született, bennünk foglaltatott, belénk helyezett. Nem kell kiérdemelni, kiharcolni, viszont folyamatosan tennünk kell érte, hogy egyre inkább legyen, és minél inkább keretet szabjon az életünknek. Ha nem hallgatunk a lelkiismeretünkre, nem ápoljuk, nem „etetjük”, akkor egyre jobban elnyomjuk, és egyre nehezebb meghallani. Talán nem mindegy, hogy egy szakadék szélén álló embernek öt méterről vagy ötszáz méterről kiabálunk, hogy vigyázzon, nehogy leessen…

     Mit kell tennünk, mit tehetünk, hogy halljuk a lelkiismeretünket? Ne tegyük azt a rosszat, amit már addig megismertünk, hogy rossz. Főleg ha érezzük, hogy az az adott valami, cselekvés helytelen… ha pl. tudjuk, hogy lopni nem helyes, akkor ne lopjunk azért, mert éppen nem látnak… vagy mert csak egy cukorkáról van szó…

     Változik-e a lelkiismeretünk valamilyen irányba azáltal, hogy átadjuk az életünket Jézusnak? Természetesen…! Ez a legizgalmasabb… hiszen egyrészt valami új kezdődik, mert Jézus által valami új jön létre. Új élet, új ember… másrészt viszont új és hasznos szabályok, keretek lépnek az életünkbe. Az addigi ilyen-olyan lelkiismeretünk kitisztul, megvilágosodik, és a határok is sok esetben egyértelműbbek lesznek.

     A velem született lelkiismeretem jelzett, szólt, hogy tilos másokét tönkretenni, tilos a másokét elvenni. Tudtam, éreztem, hogy ez helytelen, de elnyomtam magamban ezt az érzést, és fiatal koromban sok kárt okoztam öncélú illegális graffitizéssel. 2003-ban megismertem Annát, és egy darabig őrlődtem, melyiket válasszam, elfér-e egymás mellett a kettő… hiszen ő Jézus szabályai szerint élt, és nyilvánvaló volt, hogy hatalmas az ellentét. Egy idő után elkezdtem csak olyan helyekre festeni, ahol általam megítélve senkit nem zavart: elhagyatott, romos épületekre a semmi közepén, melyeknek látszólag tulajdonosuk sincs (az ilyen helyeket szoktuk féllegál helynek nevezni). A lelkiismeretem már nem háborgott annyira, bár a törvény szerint minden engedély nélküli falfestés illegális… végül mikor átadtam Jézusnak az életemet, éreztem, hogy még ez sem fér bele, ez is helytelen, így ezt is befejeztem. Ma már itthon festek vagy megrendelésre…

     Volt egy alapbeállítású lelkiismeretem, amit valamelyest tudtam szabályozni. Engedtem a bűnnek, a kísértésnek, ezzel elnyomtam magamban, és a magam feje után mentem. Később kicsit finomítottam a beállításokon, igyekeztem nem okozni kárt, de még mindig a saját elképzelésem szerint cselekedtem, a törvény alapján még mindig bűnös dolgot csináltam. Végül a megtérésem kapcsán tudtam, éreztem (és a Biblia is rámutat), hogy Jézus és a bűn nem fér meg egymással, így a féllegál festészet sem megoldás, ha falat óhajtok fújni. Jézus maga az élő lelkiismeret! Éppen ezért semmi bűn nem fér el vele, mellette. Így leszünk új emberek, ha Őt választjuk, és így újul meg a lelkiismeretünk is Őáltala. Jobban látjuk, érezzük, mi számít bűnnek és mi nem fér bele; élesebbek lesznek a határok, egyértelműbbek lesznek a keretek. Nem keresünk kiskaput vagy megalkuvást: valami vagy bűn, vagy nem, nincs középút.

     Múlt héten az erdő szélén talicskáztam, kivittem egy kis földet. Észrevettem, hogy a földút mellett van pár nagyobb fadarab egyberakva, amit favágás után hagyhattak ott. Első gondolat, hogy tűzifa, első mozdulat, hogy betettem egy nagyobb fadarabot. Toltam visszafelé a talicskát, közben gondolkodtam, hogy ez helytelen-e vagy sem, úgyse kell senkinek, különben már elvitték volna, nem hagyták volna ott, stb. Végül otthagytam. Nem az enyém, kész.

     Nagyon oda kell figyelni, hiszen a kísértés, a bűn mindig lesben áll. Nem lehetünk Jézuséi, ha bűnben járunk. És ezért sem mindegy, hogy etetjük, ápoljuk a lelkiismeretünket, vagy elnyomjuk, elhallgattatjuk, ezáltal egyre mélyebbre süllyedünk a bűnben, és egyre távolabb kerülünk Jézustól. Csak egy vonal, gondolhatnám, és firkálhatnám össze a vonatot gátlástalanul. De az az egy vonal is bűn. Az az egy cukorka is bűn. És akkor is bűn, ha nem látja senki. És az az egy fa sem az enyém. Jobb résen lenni és már az elején megfogni, legyőzni a kísértést.