Bernát első hónapja...

...hamar elszaladt... másfél kilóval gyarapodva, hosszú centiket nyúlva szuszog most karjaimban, míg én egy ujjal próbálok gépelni... jó baba, nyugis, eszik - alszik, no meg sír, felkéredzkedik, unatkozik olykor... általában remek érzékkel megválogatja a legtalálóbb időpontokat, amikor legkevésbé alkalmas szülei számára sírása csillapításaként kézbe venni: az első két hétben, amíg volt mindig segítségem, SOSEM sírt, egyszerűen hallani sem lehetett jóformán a hangját. Az első adandó alkalommal azonban, amikor egyedül maradtam a három kis csemetével, hozta a formáját. Ki is cipeltem magammal mózeskosarastul, és belehelyeztem a jó kis ringatózós babakocsiba... ringattam a lábammal, miközben fél kézzel Lucát löktem a hintában (aki ordított, ha nem folyamatosan érkeztek a lökések), másik kezemmel a ruhaszárítóról szedtem le és próbáltam Luca hintás távolléti másodpercecskéi alatt összehajtogatni a temérdek babaholmit. Akkor kezdtem kissé úgy érezni, hogy nem vagyok teljesen a helyzet ura, amikor Andris rosszalkodni kezdett a háttérben, és elszaladt előlem, pedig sürgős fegyelmezési célú megbeszélni valónk támadt.

A kaland folytatódott fürdetéskor, s egész héten, míg Peti éjszakázott a munkahelyén, szinte percre pontosan este fél nyolckor, Andris és Luca fürdetési idejében kezdett rá kicsi Bernátunk esti koncertjére, mely annyira szívettépő sírásba fulladt, hogy kénytelen voltam mózeskosarastul beköltöztetni az amúgy is szűk fürdőszobába hármunk mellé. Kezdődhetett az esti kirakós játék: Lucát kirakom a kádból a pelenkázóra, törülközőbe bugyolálom, közben felveszem Bernátot, kicsit ringatom, megnyugtatom, eközben fél szemem a kádban lévő Andrison, aki kicsit túl sok vizet fröcsköl kifelé a már majdnem teljesen száraz Lucára. Visszateszem Bertit, aki pár tizedmásodpercnyi döbbent csendet produkál, majd még nagyobb zajba kezd. Közben Lucát bepelenkázom, felöltöztetem, mehet a hokedlire fogat mosni. Bernát megy a pelenkázóra pólyástul, megint döbbent csend, hogy hová került, s ezt kihasználva fél kézzel Luca fogát mosom, másikkal Andrist törlöm a kádban. Bernát mehet vissza a mózeskosárba, helyére (a pelenkázóra) Andris kerül törülközőstül. Lucát kieresztem a fürdőszobából, Bertit felveszem kicsit, majd újra leteszem, Andris is felöltözött, kész csoda, már a fogát mossa, mehet megint Bernát a pelenkázóra... aztán mindenkit a saját ágyához rendelek és jöhet az esti mese, ének, ringatás stb., kinek mi dukál. Valaki, akinek mindezt elmeséltem, azt kérdezte: nem félek - e, hogy esetleg nem megfelelő helyre teszem valamelyiket, pl. Bertit a kád vízbe pólyástul vagy Andrist a mózeskosárba stb.? Eddig még nem sikerült annyira fáradtnak lennem, hogy idáig jussunk...

Szóval Bernát beilleszkedett hétköznapjainkba, s a maga által alakított ügyes kis napirendjével annak élénk résztvevőjévé vált. Tündéri kis csöppség a nagy sötét szemeivel és a szép kis hajával! Csodálatos, amikor egy ilyen apró kis testecskét magához ölelhet az ember, babusgathat, s etetések után elégedett mosollyal és egy csepp tejecskével a szája sarkában visszahelyezhet a kosarába!

Akármilyen gusztustalanul hangzik, rettenetesen szeretem az anyatejes babakaka - szagot (a nem anyatejestől viszont már egészséges módon viszolygok), a szopizás közben adott kis „fuldoklós” hanghatásokat, a kis újszülöttek „sündisznó” - szuszogását és az úgynevezett „torokhangú” gőgicséléseit. Milyen jó, hogy egyre több ilyen gőgicsélést lehet majd hallani a jövőben...

Bernát jóformán kiköpött mása Andrisnak és Lucának, mindenben ugyanazokon megy keresztül. Elkezdődött a cumikereső korszak (a két nagyobb is túlesett ezen, de függőségük nem alakult ki), az unatkozós, nézelődni akarós, sétáltatós időszak, de egyáltalán nem bánom. Gyanús is volt az a túlságosan problémamentes első két hét.

Éjszakánként egyszer kel már csak föl enni, utána ügyesen visszaalszik, mert tudja, hogy anyának is kell a pihenés; hajnalban viszont már úgy gondolja, elég volt az alvásból mindkettőnknek. Ezen még majd dolgozunk...

Nagyon értelmesen néz kis Bernátunk, figyel, s ha hozzá beszélünk, tényleg majd' megszólal!

Testvéreivel egyelőre problémamentes a kapcsolata, Andris nagyon óvatos és próbál vigyázni rá, a lábát ügyesen és finoman megsimogatja, s ugyanezt teszi Luca is (bár ő még nem annyira finoman), s Andrishoz hasonlóan néha figyelmeztet, hogy „he”, vagyis ideje helyére tennem a kisbabát :)

Apával is elég jóban vannak, bár azért a múltkori másfél órás kiruccanásom a könyvtárba meg a papírboltba megviselte mindkettejüket (legfőképpen talán apát:).

Na, most vissza is teszem már a mózeskosarába, nehogy szó érje a ház elejét, hogy elkényeztetem...

Szép álmokat, kicsi Bernát, nőjél nagyra!