Keresztyénként, Krisztus-követőként fontosnak tartom, hogy ne csak kapjak: ne csak elfogadjam Isten ajándékát, Krisztus kereszthalálát és feltámadását értem, a bűneimért, hanem adjak is: mindazt, ami bennem van, amit tudok, tehetek Isten nevében, Istenért - hirdetni az Ő szeretetét, kegyelmét, az evangéliumot... vágyom szolgálni Őt, Érte élni és meghalni, Érte cselekedni, és szeretnék az életemmel Rá mutatni. Még ha tele vagyok hibákkal, bűnökkel, gyengeségekkel, akkor is... mert nem vagyok tökéletes, de ami a szívemben van, azt szeretném továbbadni mások felé (hiszen én is így kaptam, így kerültem kapcsolatba Istennel; nekem is tovább adták olyan emberek, akik komolyan veszik az Istennel való kapcsolatukat). Fontosnak tartom, hogy tudjak tenni, és tegyek is Istenért; hogy szolgálhassak Neki...

Nemsokára öt éve lesz, hogy elindult az AnnaPeti blog, azzal a szándékkal, hogy mindazt a sok örömöt, áldást, amit Istentől kaptunk, és a sok küzdelmet, harcot, amin Isten vezetett keresztül bennünket, megosszuk mindenkivel. Fontos számunkra, hogy ne tartsuk magunkban mindezeket, hanem osszuk meg, mondjuk el, írjuk le, mert talán tudnak épülni mások általuk, közelebb tudnak egy kicsit kerülni Istenhez, hiszen erre vágyunk: hogy minél többen megismerhessék Istent. Ez volt az indíttatása, a háttere a blognak, és ezt szeretnénk előtérbe helyezni, tartani a továbbiakban is.

Sokszor nem vagyunk kellően lelkiismeretesek, vagy nincs elég időnk arra, hogy újabb gondolatokat, érzéseket, tapasztalatokat tegyünk fel. Ahogyan az évek teltek, úgy jöttek és szaporodtak a gyerekeinkről készülő fényképes beszámolók is. Sokszor kérdés számunkra, hogy ezeknek a bejegyzéseknek (amikkel az utóbbi időben szinte rendszeresen késtünk, hiszen alapállás szerint Andris 13.-án, Luca 25.-én, Bernát pedig 26.-án jelentkezik) mennyire van itt létjogosultságuk, mennyire esnek bele a blog profiljába, mennyire tudják tükrözni azt, hogy keresztyénként hogyan is állunk velük, a nevelésükkel, és mennyire tudunk Istenre mutatni ezen bejegyzések, gondolatok által? Van helye valahol a családnak is, azonban nem szeretnénk túlzottan "elcsaládosodni"; mi vagyunk a család, a gyerekek is hozzánk tartoznak, így vagyunk teljesek. De törekszünk arra, hogy ne csak a gyerekekről szóljon a blog hosszú hetekig... 

Első körben édesanyám miatt volt különösen fontos, hogy a gyerekek a megfelelő napon, az újabb hónapfordulókon "jelenjenek meg". Ő annyira lelkesen követte az írásainkat, hogy ha nem került fel időben valamelyik lurkó kis beszámolója, másnap már csörgött a telefon, hogy mikor tesszük fel... nagyon rajongott az unokákért, és tulajdonképpen jogosan követelte rajtunk a friss képeket, mellesleg több, mint 200 km távolságra laktunk egymástól, így nem találkozhattunk minden nap. Főleg miatta igyekeztünk időre készen lenni, mert fontosak voltak neki az unokák, nekünk pedig fontos volt, hogy korrekten, precízen, lelkiismeretesen elkészüljünk időre - az ő örömére, szolgálatára. Ő viszont már nincs közöttünk február óta... így egy kicsit meg is lankadtunk ebben az igyekezetben, a pontosságban. Igazából nem is tudom, rajta kívül fontos-e még valakinek ez az egyfajta napra pontosság.

Szeretnénk a továbbiakban is a környezetünk, az olvasóink felé szolgálni, Istenre mutatni blogunkkal, bejegyzéseinkkel. De törekszünk arra, hogy megfelelő legyen az egyensúly a lelki vonatkozású és a családi bejegyzések között... utóbbiakkal is mutathatunk esetleg Istenre, de nem szeretnénk unalmas családi bloggá válni. Így, keresve-kutatva a középutat, nagy valószínűség szerint januártól egyszerre fognak jelentkezni a gyerekek, valamikor 20.-a környékére tervezve. Amúgy sem lehet minden hónapban betartani, hogy (nemsokára) négy gyerkőcnél minden bejegyzés időben jelenjen meg... s így talán egy kicsit el tudunk tolódni majd a családi blog irányától a lelki, Istenre mutató felé - ahogyan eredetileg indultunk is.

Időnként persze elgondolkodunk azon, hogy vajon van-e értelme ennek a munkának, ennek a blognak? Tudunk-e segíteni, szolgálni másoknak vele? Tudunk-e Istenre mutatni, tudunk-e Hozzá közelebb vinni embereket? Vajon van-e áldás rajta, kedves-e ez Istennek? És tudom, nem kellene különösebben meglepődnünk rajta, de mégis, amikor egy kicsit elkedvtelenedünk, és az értelmét vizsgáljuk az egésznek, váratlanul kapunk egy megerősítést valakitől, akiről nem is tudtuk vagy gondoltuk volna, hogy olvassa sorainkat... tudjuk, hogy Isten így jelez vissza nekünk. Kétségbe esünk, és akkor kapunk Tőle valakit, aki visszajelez és megerősít, újabb lökést ad, hogy folytassuk, mert nem hiábavaló a fáradozásunk. 

Ma különösen fontossá vált számomra, hogy keressem azokat a kapukat, azokat a lehetőségeket, amik által szolgálhatok Istennek, amik által Őt tudom előtérbe helyezni a saját dolgaim, életem helyett. Hiszen Érte élek, Neki szolgálok; az életem nem magamról szól, hanem Istenről és emberekről. Azokról az emberekről, akiknek ugyanúgy szükségük van Istenre, mint nekem. Ha magamban tartom mindazt, amit én kaptam, hogyan juthat el mindez másokhoz is? Csak ha adok... ha szolgálok... és erre vágyom. Ha felém nem szolgált volna valaki annak idején, én se ismertem volna meg Istent... és a legkevesebb, amit tehetek, hogy tovább adom. Ezért vagyunk itt, ezért írunk, ezért szolgálunk... írásainkkal, mert az írás szeretetét, ajándékát (is) kaptuk Istentől, mint lehetőség a szolgálatra.

Köszönjük az eddigi látogatásokat, és Isten gazdag áldását kérjük s kívánjuk minden kedves olvasónk életére!

Kéri Család, 2013. november 17., Vésztő.