A gyerekkor mindig lehet jó és rossz-amiről viszont többnyire mi, szülők is tehetünk, lehetünk hatással rá. Az én gyerekkorom se volt felhőtlen, bár a lehetőségekhez képest igyekeztem pozitívan hozzáállni, és a legjobbat, legtöbbet kihozni belőle. Persze ehhez fel kellett nőni, meg kellett érni. Mindig nehéz úgy felnőni, ha az ember azt érzi, hogy nem szeretik, nem fogadják el, és valósággal menekülnie kell otthonról... a helyzetemen sokat segített volna, ha egy apa és egy anya a helyén áll erősen, szeretve egymást, összetartva a családot, harcolva a szeretetért, békességért. De végülis felnőttem. Legalábbis talán. És furcsa most a másik oldalról látni, átgondolni az egészet: akkor szenvedő voltam, most viszont lehetek nyertes: ha a gyerekeimnek igyekszem megadni azt, amire valóban szükségük van. Ami nekem kimaradt. És mivel megfogalmazódott, tudatosult bennem, mi maradt ki, milyen nem szeretnék lenni, talán jobban oda tudok figyelni arra, hogy ilyen téren milyen hátteret biztosítok a gyerekeimnek, mit tudok biztosítani a számukra.

Úgy gondolom, egy kis kaland, rugalmasság, lazaság soha nem árt, se gyermekként, se felnőttként, vagy éppen szülőként. Nekem minden korszakba jutott, egyszerűen mert az életem úgy alakult... ebben nőttem fel, és nem is baj, ha ebből is adunk tovább egy kicsit, persze csak mértékkel.

Április végén le kellett menni a Balatonra egy munka miatt. Zajlott a digitális oktatás, nem kellett iskolapadban üldögélni, így felvetettem az ötletet, hogy nem egyedül mennék, hanem vinném a nagyfiút is. Felvázoltam a fontosabb dolgokat: 8 óra út oda, 8 vissza, kocsiban alvás két éjszaka, víz és villany nélkül kell boldogulni, ő tanul, én dolgozok. És rábólintott. Próbáltam lebeszélni, hogy azért gondolja át, mire vállalkozik, mert nem egyszerű dolgok ezek... és jönni akart. Jött is.

Délután indultunk, nagyon halvány reménnyel, hogy még le is érünk az éjszakai kijárási korlátozás előtt. Lett volna elméleti lehetőségünk ágyban aludni, de mindketten egyöntetűen elutasítottuk-a kalandvágy nagyobb volt... ahogy közeledtünk az úticél felé, egyre jobban izgultunk: vajon elérjük-e a Balatont, vagy valahol a semmi közepén állítjuk le az autót éjszakára? S hol álljunk meg, egy mezőn, ahol nem zargat senki, vagy egy kisebb városban? Végül éjfél előtt 3 perccel Tihanyban, a Balaton partján álltunk meg egy csendes kis eldugott parkolóban, és próbáltuk ki, milyen autóban aludni... sunyin fogat mostunk (elég ciki lett volna, ha közterületi fogmosás miatt büntetnek meg a kijárási korlátozás megszegése miatt), és elraktuk magunkat másnapra.

Kipihenten, kellemesen ébredtünk. Ahogy kinyitottuk a szemünket, a csodálatos gyönyörű Balatont pillantottuk meg... odakinn 9 fok volt, az ablak is nyitva maradt, de nem fáztunk, jól be voltunk takarva. Átsétáltunk a partra, aztán felmásztunk az apátsághoz eltévedve, életveszélyes sziklákon, nyaralók telkein keresztül bóklászva, keresve az utat. Majd siettünk vissza az autóhoz, 9 órakor online angolórára... ami végül elmaradt, utólag megtudva. Elkocsikáztunk a helyre, én csináltam a dolgomat, ő pedig az autóban ülve tanulta, amit aznapra feladtak neki... villany végülis volt, így megoldódott, hol töltjük a gépet tanulásra, és tűzrakásra sem volt szükség, hogy vizet melegítsünk. Este a parton vacsoráztunk, utána megint a kocsiban aludtunk (jobban, mint előző este...). S ha már ott voltunk, másnap megnéztünk egy eladó házat is a közelben (ami ugyan nem volt az igazi, de még nem tudtuk, hogy vissza fogunk térni hamarosan...), majd hazaindultunk. 

Nem tudom, melyikünknek volt nagyobb kaland, nagyobb élmény ez a két nap, de mindkettőnknek szüksége volt rá. Jó volt a kötetlenség, szabadság, a minimalista életvitel, a lemondás a kényelemről... és hogy mégis meg volt oldva minden. Vállaltuk és túléltük. Fontos volt ez apának és fiának, a kettejük kapcsolatának egyaránt. És nagyon jó érzés, ha az ember olyan valamit is tud adni a gyerekének, ami neki magának kimaradt... nekem nem sok emlékem, élményem maradt édesapámmal kapcsolatban, de ez nem jelenti azt, hogy az én gyerekemnek is így kell felnőnie... nem véletlen, miken megy keresztül az ember élete folyamán... és a vágy sem, hogy mit adunk, mit szeretnénk továbbadni.