A téli szünet előtt úgy mentem innen haza, hogy eléggé ki voltam fáradva a sok munkától. Az állandó fagyűjtés, aprítás, kazánetetés hóban-esőben-sárban-fagyban eléggé kivette belőlem az erőt és a lelkesedést... a nap nagy részét ezzel tölteni, ráadásul a nagy kazán mellé még két kis kályhát is folyamatosan tüzelővel etetni eléggé megterhelő volt számomra. Azon gondolkodtam, hogy fogalmam sincs, hogyan fogom bírni tovább, miután vége lesz a szünetnek...

A szünet rengeteg pihenéssel telt, aztán a végén egy hetet töltöttem még az egyetemen, levizsgáztam néhány tárgyból (erről írtam már itt korábban), így hosszabb szünetem volt, több időm és lehetőségem a pihenésre, szusszanásra, mielőtt visszaállok újra a munkába. Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon tényleg ezt kell csinálnom, ez a feladatom, szolgálatom Isten felé? És ha igen, mennyit kell dolgoznom, egész nap, vagy van a napnak egy pontja, amikor én is letehetem a munkát, mondhatom, hogy elég, tovább más csinálja? Tele voltam kérdésekkel, végül érdekes módon kaptam meg a választ...

Isten gondviseléseként élem meg, amolyan válaszként, gyógyírként a panaszomra, hogy mikor visszajöttem, egyik állandó, de egyébként teljesen más területen dolgozó munkatársam itthon dolgozott és intézte a fűtést, minden azzal kapcsolatos tevékenységgel együtt. Minden csoda hét napig tart, szokták mondani, de ő azóta is folyamatosan itthon van és reggeltől kora délutánig foglalatoskodik a fűtéssel... így nekem nem kell korán kelnem, nem kell mindent egyedül csinálnom, nem kell megszakadnom, és mellette akad valamennyi időm minden másra is. A gondviselés további lépéseként élem meg, hogy a hónap eleje óta új dolgozónk van, aki szintén foglalatoskodik azzal, hogy jó meleg legyen itt... miközben nekem mennem kell autót vezetni (pontosabban megtanulni) és szakmai gyakorlatot tölteni a szomszéd tanyán. Isten sokszor furcsán működik... de Ő így is meg tudja mutatni nekünk, hogy nem hagy el bennünket!