Visszaemlékezés

Nem tudom, milyen messzire kellene visszanyúlnom ahhoz, hogy rájöjjek, mikor indult be igazán az életem. Nehéz ezt meghatározni, de talán tavaly februártól kezdtek gyökeresen megváltozni a dolgok körülöttem... persze érdemesebb lenne ennél sokkal messzebbre mennem, vissza az időben. 2003 május elején, 6 éve ismerkedtem meg Annámmal, és akkor még egyikünk sem tudta, mi lesz a vége - de persze nem bántuk meg, hogy így alakultak a dolgok...! Erről talán majd lesz időm valamikor később írni.

Ha visszatekintek, nagyjából tavaly februártól láthatom igazán, hogy elkezd alakulni az életem, hogy jó úton haladok. Ekkor tettem meg végre azt a lépést, amit már talán jóval korábban meg kellett volna lépnem. Átmentem levelező tagozatra... több éve untam már, hogy minden nap benn kell lennem az egyetemen, el kell viselnem az iskolatársakat, a kollégistákat (némelyeket bizony nem volt könnyű), végig kell hallgatnom olyan dolgokat, amik az adott pillanatban nem túlzottan érdekeltek. Közben pedig az életemben nem haladok előre, nem dolgozok, nincs megtakarításom, kilátásom, és ez eléggé zavart. Február közepén megváltozott a helyzet, már nem kellett minden nap a padban ülnöm, elviselni a sok olyan embert körülöttem, akiket elég nehéz volt esetenként. Nem kellett olyan dolgokra időt szánnom, amik nem érdekeltek... hozzáteszem, az átjelentkezésem sem volt egyszerű, bőven határidőn túl voltam, de Isten megadta, hogy ne legyen ez probléma. És rá kb. egy hétre már megvolt az alkalmi munkám is őszig...

Tavaly az alapítványi napon szintén itt voltam Mágoron. Lejöttem április végén, hogy segítsek, ha van miben... volt is, úgyhogy többek között megismerkedtem a kézi kaszálás rejtelmeivel (amit fejleszthettem is az elmúlt héten a gyümölcsösben). Többen az esküvőnkről beszéltek, amin egy kicsit meglepődtünk, mert mi még egy évet szerettünk volna várni vele... Andor bácsi kérdezte meg tőlünk, hogy nem szeretnénk-e még abban az évben összeházasodni? Mondtam, nem terveztük, csak egy évvel később, mert ameddig nincs rendes munkahelyem, nincs valami lakás-féle, addig nem szeretnénk. Albérletben tengődni egyikünknek sem volt vágya, más lehetőségünk pedig nem igazán volt. Akkor jött egy nagy mosoly, megmutatták készülő lakásunkat a tetőtérben, hozzátéve, októbertől szívesen alkalmaznának engem gondnokként... úgyhogy nem láttunk több akadályt az esküvő előtt. Nagy vigyorral az arcunkon utaztunk haza...

Május végén Anna kórházban volt néhány napot, amiről ha szeretne, majd fog írni. Mindenesetre nagyon sokunkat megerősített abban, hogy Isten mennyire csodálatos, mennyire szeret bennünket, és tényleg javunkra vált ez a helyzet. Anna vidámságával, jókedvével mindenkinek feltűnt a kórházban...;persze az esküvőnkre is hatással volt az eset, kérdésessé vált, hogy megtartsuk-e. Végül Istent kérdeztük meg, kértük, hogy válaszoljon... az Útmutató másnap reggeli igéje pedig ez volt: "Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét"...

Július 12.-én ezzel az igével kötöttünk házasságot Isten színe előtt. Ezúton is köszönjük mindazoknak, akik eljöttek, akik gondoltak ránk eme nap alkalmából...! Ezzel kapcsolatban a leggyakoribb kérdésre pedig, miszerint nem izgultunk-e, a válasz: nem... volt időnk, lehetőségünk megbeszélni mindent, felkészülni, és amúgy is elég nyugodtak voltunk. Valahogyan elfelejtettünk izgulni... a sok jó közül, ami ezen a napon történt velünk, az egyik egyébként az volt, amikor mindenki elment már a templomba, és mi még kinn voltunk Mágoron. Egy kis csend, nyugalom... ettünk - ittunk, beszélgettünk, aztán szép kényelmesen elindultunk. Nem tudom, nekem ez azért kellett...

A következő nagyobb állomás visszaemlékezésemben március közepe, amikor megtudtuk, hogy babát várunk... boldogok vagyunk, hogy megadatott ez is nekünk! Csodálatos ajándék Istentől... és várjuk nagyon! Addig pedig igyekszünk felkészülni rá... egy kicsit furcsa érzés, de annál örömtelibb. Sokáig nem gondoltam volna, hogy valamikor is fogok találni egy lányt, aki a feleségem lesz, később pedig gyermekem anyja... várjuk az októbert, amikor már hárman leszünk, új szerepekkel, új szolgálatokkal! Anna jól bírja egyébként, nincs különösebb probléma, de erről majd írjon ő, ha lesz kedve.

Az utolsó nagyobb pont pedig két héttel ezelőttre tehető, amikor felmerült a lehetősége, hogy beköltözzünk Vésztőre, és múlt vasárnap döntöttünk is a ház mellett. Folyamatosak a telefonálások, az érdeklődések, igyekszünk mindennek alaposan utánajárni, jól felkészülni. A nemsokára megszűnő szocpolt nem igényelhetjük meg, jövő héten valamikor megkötjük az adásvételi szerződést - ezek a legújabb hírek ez ügyben. Képet pedig majd rakok fel valamikor.

Csodálatos megtapasztalni, Isten hogyan munkálkodik az életünkben, hogyan terjeszti ki áldásait ránk. Nemrégiben még semmit sem tudtam, mi hogyan lesz, mi lesz velünk, merre vezet utunk, mostanra pedig annyira megváltozott minden, hogy felfoghatatlan.

Hogyan szerethet Isten ennyire bennünket? Érdemes ezen elgondolkodnunk. Milyen is ez az Isten, Akit sokszor megtagadunk, Akit sokszor elhanyagolunk, kizárunk az életünkből... Akit nem akarunk megismerni, elfogadni, nem akarjuk elhinni, hogy Ő létezik?

Örülök és boldog vagyok, hogy mi az Ő gyermekei lehetünk, hogy Hozzá tartozhatunk...!