Keresztyénként, de talán egyébként is időnként elimádkozzuk a Miatyánkot, amelyben benne van ez is: "Legyen meg a Te akaratod...". Vajon komolyan gondoljuk ezt? Vajon tényleg az a fontos, amit Isten akar, vagy csak megszokásból, esetleg a "követelmény" miatt mondjuk? Vajon képesek vagyunk-e elfogadni azt, amit Istentől kapunk?

Mióta megtértem, azóta folyamatosan igyekszem megtudni minden élethelyzettel kapcsolatban, mi Isten akarata. Én Őt szeretném követni, Neki kedves életet élni, Őt szolgálni minden cselekedetemmel - ami persze nem sikerül, mert mégiscsak egy ember vagyok, de próbálkozhatok... így tartom, így érzem helyesnek. És így teljes az életem...

Az utóbbi években minden egyetemi vizsga előtt is azért imádkozom, hogy Isten akarata legyen meg. Mutassa meg, mi a Neki kedves, ezzel vállalva azt is, hogy esetleg nem sikerül; ha kell, visszajövök újra vizsgázni. Nem arról szól az élet, hogy minden jó és tökéletes; hogy mindent megkapunk, amit csak kérünk, hanem vannak nehézségek, és nem arról szólnak a dolgok, hogy mindig minden sikerül.

A mostani egyik vizsgám történetét osztanám meg (utána pedig a másikét). Egy nehezebb tárgyból kellett szerepelnem egy olyan tanárnál, akinél az egyetem elég jelentős százaléka többször is elégtelenre szokott vizsgázni. Mindig mindenki rettegéssel megy hozzá, így nekem is voltak fenntartásaim, de úgy voltam vele, hogy amit tudok, azt tudom, amit meg nem, az meg úgyis teljesen mindegy. Sajnos meglehetősen keveset tudtam készülni, mert elég zsúfolt volt az elmúlt időszakom, de azért gondoltam ha már jelentkeztem vizsgázni, akkor megyek is. Három tételt kaptam, le is álltak a gondolataim mindjárt az elején. Összesen fél mondatot tudtam mondani a háromhoz együtt... persze gondoltam, hogy hát akkor jöhetek legközelebb, ez nincs meg, nincs is miért meglennie. Jól le lettem szidva, hogy miből tanulok, oda se néztem, mikor bevésték a jegyemet; szépen megköszöntem és kimentem. Aztán kinn csak megnéztem, és elégséges volt beírva... eléggé meglepődtem! Gondolkoztam rajta, hogy visszamegyek és szóvá teszem, aztán eszembe jutott valami: én azért imádkoztam, hogy Isten akarata legyen meg...

Másik vizsgatörténet, mely egészen friss, néhány napos. Készültem, amennyit csak tudtam, de számomra teljesen érthetetlen volt az anyag - olyannyira, hogy még mellébeszélni se tudtam volna. Az oktató pedig szintén olyasvalaki, akinél elég sokan szoktak ismételni... elmentem lesz ami lesz alapon, én már vissza nem fordulok, az ember vállalja a következményeket. Lehető legjobb esetben kettest kaphatok, de inkább bukás és ismétlés lesz... bementem, mondtam, hogy vizsgázni jöttem, kérdezték a nevemet, aztán elhangzott az igencsak meglepő "Kettes jó lesz?" - kérdés... nem tiltakoztam. Jobbat úgysem tudtak volna kiszedni belőlem, és amúgy is tökéletesen megfelelő volt számomra... Isten ismét megmutatta, mi az Ő akarata. A szerencsének semmi valószínűsége nincs.

Nem azt mondom, hogy nem kell tanulni, inkább azt, hogy az ember tegyen meg minden tőle telhetőt - azaz tanuljon, ameddig csak teheti. Aztán Isten majd megmutatja, mi az Ő akarata... ha azt kérjük, hogy mutassa meg nekünk. "Hogy többé ne embereknek kívánságai, hanem Isten akarata szerint éljétek a testben hátralévő időt". - Péter 1. levele 4. fejezet, 2. vers.

Szeret az Isten... ezt tapasztalom ezeken keresztül is. Hiszem és érzem, hogy Isten ma, a mindennapjainkban is valós, létező, szerető és gondviselő Isten, Akit megtalálhatunk, ha keressük Őt. Hogy Ő válaszol a kérdéseinkre, és megmutatja az akaratát...