5 forint - sok vagy kevés?
Mire elég, mire jó ma 5 forint? Önmagában talán semmire, hiszen nem sok értéke van, és nem is vehetünk már érte semmit. Van, hogy visszajáróként ott hagyjuk a pénztárnál, van, hogy ha leesik a földre, nem hajolunk le érte, nem is vesszük fel. Sokszor nem számolunk vele, mert annyira értéktelennek tűnik – de van, amikor ez a kicsi is sokat, ha nem is túl sokat jelenthet. Előfordul, hogy találunk egyet a földön; van, aki lehajol érte, van, aki nem. Mindenkinek mást jelenthet adott élethelyzetében ez a kis érme.
Nemrég volt egy igazi, kitartó hányós – hasmenős időszakunk, ami egyikünket sem kímélte. Sokszor csak feküdtünk, és legfőbb táplálékként a jól bevált háztartási kekszet rágcsáltuk állandó jelleggel. Ami azért rendesen fogyott... egyik nap éppen jobban voltam, és 215 forinttal nekivágtam, hogy szerezzek két csomaggal, hogy legyen mit enni. Úgy látszik, hozzászoktam a viszonylagos olcsósághoz, mert szinte biztos voltam benne, hogy bőven elég lesz ennyi pénz (s éppen nem is volt több kéznél).
Nagy rutinnal bevágódtam a boltba, céltudatosan a kekszekhez száguldoztam, gyorsan megkerestem a legolcsóbbat, aztán hirtelen visszavettem a lendületből. Legolcsóbb 200 grammos keksz 109 forint... az nekem nem jó, két csomagra van szükségem, az pedig 218 pénz, azaz a kerekítésnek köszönhetően nem három, hanem öt forint hiányzott. Hoppá.
Gondolkodtam erősen, hogy mi legyen. Vagy veszek egy kekszet, ami feltehetően nem sokáig lesz elég, és vissza kell jönnöm még egyszer (kb. három km a bolt, így általában nem mindegy, milyen sűrűn kell mennem), vagy kuncsorognom kell, hogy engedjenek el öt forintot, és majd legközelebb hozom. Esetleg valakitől kérek kölcsön egy ötöst. Aztán végül úgy döntöttem, inkább visszajövök a másik kekszért valamikor, és most csak annyit veszek meg, amennyire lehetőségem (és pénzem) van.
Irány a pénztár az egy csomag keksszel. Rakom a kosarat a helyére a többi tetejére, erre látom, hogy lejjebb, kb. a negyedik kosárban ott van 5 Ft (jó öreg hagyományos rácsos vas kosár...). Gondolkodás nélkül nekiálltam szétszedni a tornyot, kivettem az ötforintost, visszapakoltam a kosarakat (pénztáros csak nézett...), rohanás vissza a másik kekszért, végül vigyorogva, nagy boldogan adtam oda a 210 forintot a két csomagért...
Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, és nem lehet mindig mindenre azt mondani, hogy „ csak véletlen volt”. Ebben a kicsit mókás helyzetben is azt látom, hogy Isten gondoskodik rólunk; betegek vagyunk, kekszre van szükségünk, lehetőleg két csomagra – és Ő megadta nekünk. S mikor örömmel és hálával a szívemben tekerek haza a zsákmánnyal, még nem tudom, hogy az egyik keksz fél órán belül el is fogy... bizony semeddig nem lett volna elég csak egy csomag!
Isten gondoskodik rólunk – Te is érzed, látod, tapasztalod ezt a saját életedben? Vagy legyintesz egyet, és azt mondod: „ugyan, csak véletlen volt...”? Biztosan a Te életedben is vannak hasonló helyzetek, amikor csak egy kicsi hiányzik, vagy amikor pont azt kapsz, amire szükséged van, vagy teljesen úgy alakulnak a dolgok, ahogyan számodra az a legkedvezőbb. Véletlen? Én azt gondolom, túl sok a „véletlen” az életben, és bátran mondhatjuk, gondolhatjuk, hogy Isten áll a dolgok hátterében.
Mi az egyszerűbb: a véletlenre fogni a rengeteg pozitív történést, mindazt a jót, ami körbevesz bennünket, vagy Istent elfogadni, az Ő szeretetét, gondviselését meglátni a dolgok mögött?
Szólj hozzá!
