Nagylánykánk éppen túl a két és fél éven, előszeretettel vizsgálgatja az állatokat (jellemzően a mesékben), és állapítja meg, melyiknek hány lába, füle, farka, szeme, stb. van. Ennek talán az az előzménye, hogy számolás gyakorlása gyanánt sűrűn kérdezgettük tőle az elmúlt időszakban, hogy neki hány keze, lába, szeme, füle, stb. van… ujjak számolásánál a „három” rendszerint kimarad, s amivel tökéletesen meg tudjuk zavarni, az az orr és orrlyuk kérdése: hány orra és orrlyuka van… általában a két orrlyuk után az következik, hogy két orra van. Majd belerázódik… lényeg, hogy mesenézegetés közben hangosan kiabálva állapítja meg, melyik állatnak miből mennyi van.

Lucus szintén eltöltött pár napot a Dunánál, ahol nem is annyira a vízzel való kapcsolata, inkább a bóklászás és a mindenféle kő, kavics, kagyló összegyűjtögetése volt jellemző. Eleinte még csak szolidan gyűjtögetett, majd egy idő múlva már marokszámra hozta a mindenféle „különleges” dunai finomra csiszolt követ, kavicsot, amit persze meg kellett őrizni… ha hazahoztuk volna az összeset, biztosan tele lett volna egyikünk hátizsákja. Időnként a vízbe is bemerészkedett, de komolyabb pancsikálás helyett inkább a gyűjtögetés tette ki a Dunában tartózkodásának nagy részét. Viszont rengeteg nagyméretű kagylót talált, amit kissé fájó szívvel helyezett vissza a vízbe, mikor megállapítottuk, hogy a többségében még laknak, és talán mégsem kellene hazahoznunk...

Ugyan Andrisra is jellemző, de Lucusra sokkal inkább, hogy feltűnés nélkül elkalandozik itthon a kertben, és szép csendesen dézsmálja a paradicsomtermést. Nagyon sokszor megtaláljuk az eléggé éretlen zöld példányokat a kert némely pontján, ami viszont érdekes, hogy fognyomok nélkül. Illetve sokkal inkább az az érdekes, hogy miért szedi le, ha úgyis éretlen, és úgysem eszi meg? Elfogadható lenne a gyűjtögetés, mint indok, de mivel itt-ott találjuk meg a nyomokat, ez kicsit kétségbe vonható. Mindenesetre tegnap délután addig ügyeskedett, míg egy egészen szép répát ki nem szedett a földből-végül az esti fürdésnél rám ruházta a tulajdonjogot, így én ettem meg az addigra összevissza harapdált-rágcsált sárgarépát.

„Tudsz ilyet csinálni?”-kérdezi lánykánk újonnan, szinte minden apróbb-nagyobb cselekedetét, tudományát bemutatva; legyen az földön fekvés, széken állás, talicskára felülés, stb. Én pedig, mivel nem akarok se túl szupernek, se túl szerencsétlennek látszani, váltogatva válaszolok igennel, nemmel… érdekes, hogy neki fontos a visszajelzés, miközben Andrisnál nem volt ilyen korszak. Mindenesetre talán nem baj, ha az ember egy kicsit alázatos, és nem próbálja tökéletesnek mutatni magát-a gyerekei előtt sem.