Régen írtunk már úgy igazán magunkról, most ezt is pótolgatjuk.

Isten folyamatosan jelen van az életünkben, a mindennapjainkban továbbra is. Ha valaki kétségbe vonná, hogy Isten a mai világban is az emberek között jár, azt mondanám, hogy ennyi véletlent, ami velünk megesik, sokkal nehezebb elhinni, mint Isten létezését...

Májusban egy városbeli keresztyén család bukkant ránk, a blogunkon keresztül. Örültünk nekik, mert mindig boldog az ember, ha hozzá hasonló, Krisztust követő emberekkel fut össze... régóta hiányzott egy közösség, ahova járhatunk, ahol együtt lehetünk lelki testvéreinkkel, ahol hallhatjuk az Igét, épülhetünk, növekedhetünk a hitben, mert erre mindannyiunknak szükségünk van. Az egyik érdekessége ennek a történésnek, hogy pont akkor alakult ez az új kapcsolat, mikor a házicsoportunk megszűnt, mivel a fiatal házaspár, akikkel összejártunk, külföldre költözött. Isten így gondoskodott arról, hogy ne maradjunk közösség nélkül... a másik pedig, hogy ez egy kicsit megerősített abban, hogy van értelme időnként leülnünk a gép elé, és blogot írni. Ha más nem, legalább az új kapcsolatért, az új gyülekezetért már megérte. Mert időnként azért felmerül a kérdés, hogy van-e értelme blogolni, vagy csak a magunk elképzelései szerint írjuk... kedves-e ez Istennek...? Tudunk-e vele bármit is tenni Érte? Mert nem magunkért szeretnénk vezetni; ne rólunk, hanem Istenről és a hitünkről szóljon. És mindig, mikor egy kicsit elgondolkodunk ezen, jön egy megerősítés... véletlen lenne? Inkább egy-egy Istentől jövő válasz a kérdésre...

A nyarunk nagy(obb) része lakásbővítéssel telt. Isten segítségével, családi összefogással és jó gazdálkodással egyrészt a fűtés korszerűsítése, másrészt egy új szoba és kazánház kialakítása zajlott. Sokszor úgy láttuk, hogy kicsit nagy falat lesz ez nekünk, és legalább ugyanennyiszer erősített meg Isten, hogy legyen hitünk, bizodalmunk Benne, és merjünk nagyot lépni, merjünk nagyot álmodni. Hitből, bizalomból. Isten pedig megáldott bennünket, végig megsegített, és ha Ő úgy látja jónak, idén már új fűtésrendszerrel telelhetünk... a szobát tavasszal tervezzük birtokba venni, addig még egy kicsit összehúzzuk magunkat. De talán a munka nagyobb része már elkészült. A gyerekeknek pedig már adagolgatjuk, hogy nemsokára eljön a leválasztás ideje, amikor ők, gyerekek már nem velünk fognak aludni egy légtérben, hanem egyedül, mert mi, szülők, elköltözünk az új szobába... Andris ilyenkor "de én félni fogok!" mondattal reagál, Luca pedig "nem hagyom, hogy az ágyamnál legyen a szoba ajtaja!" mondattal fejezi ki nemtetszését, hogy az ágyikóját arrébb kell majd tenni, mert útban van a leendő ajtónak.

Istennek legyen hála, ebben a szezonban nagyon sok megrendelésem volt festés-ügyben. Azt hiszem, nem volt elég hitem hozzá, hogy ebből az egész festegetősdiből lehet valami komolyabb... de folyamatosan hívtak, mi pedig - ha tehettük - utaztunk. Korábban is elgondolkodtam rajta, és szinte folyamatosan a mai napig, hogy vajon ki lehetne-e váltani ezzel egy munkahelyet, és nem lehetne-e főállásként graffitiket festegetni, vajon meg lehetne élni belőle? Az ember nem nagyon válogathat, hogy mit szeretne, de Isten megadatja. Mindenesetre én inkább amolyan művészféle szabad szellem vagyok, akit nem nagyon lehet belezárni egy munkahelyi környezetbe - amitől nagyon azért nem kell félnem, lévén felénk különösen nagy a munkanélküliség, nem lehet csak úgy munkát találni. Persze nem lehetetlen... de hiszem, hogy nem véletlenek, hanem Istentől kapottak az adottságaink, amiket felhasználhatunk a mindennapi életünkben, Isten ügyéért (is). És lehet, hogy nekem nem az az utam, hogy egy munkáltatónál dolgozzak, stresszesen, fáradtan, a családomat alig látva éljek... ebben még nem látok tisztán, az viszont tény, hogy egyre többfelé hívnak festeni, egyre többen megismernek (legutóbb a megyei napilapban szerepelhettem, előtte pedig a Mária Rádióban), és végre egy helyi munkám is látható a városban. S persze vannak új ötleteim, új terveim a továbbiakat illetően a festés keretein belül...

Valamivel több, mint egy hónappal ezelőtt beszéltük Annával, hogy most már nagyobbak a gyerekek, talán elboldogulna velük egyedül is napközben, így keresek valami munkát magamnak (a festegetés úgyis leáll ősszel). Másnap már volt munkahelyem egy helyi vállalkozónál, csatornahálózat kiépítésével foglalkozunk; gödröket ásunk, közművezetékeket igyekszünk nem elvágni, csöveket fektetünk és rakunk össze, majd betemetjük a gödröket és tömörítjük a földet. Örülök a lehetőségnek, és hiszem, hogy ez a munkahely sem véletlen. Viszont egyelőre nincs rendezve minden papírmunka, ami egy kicsit megakaszt, és nem engedi a hosszabb távra tervezést... ugyanakkor érzem, hogy ez sem igazán nekem való: nincs se kihívás, se kreativitás. Ráadásul nem lehet években gondolkodni... ha már dolgozok, egy stabil, tervezhető, hosszú távú munkahelyre lenne szükségem. Egyelőre keresem Isten akaratát, hogy miért és meddig kell ennél a cégnél lennem.

Egy másik helyzetben már megtudtam, Istennek mi a terve, az akarata velem, és örülök, hogy választ kaptam a kérdésre (Isten tehát valóban köztünk jár...!). Mivel itt élünk már néhány éve, és érdekel, mi folyik a környezetemben, érdekel az emberek hétköznapi élete, és szeretnék részt venni a helyi közéletben, volt bennem egy kis indíttatás, hogy induljak az önkormányzati választásokon képviselőként. A szükséges aláírásokat lelkes támogatóim összeszedték helyettem, a második kör volt igazán az én dolgom... lehetőség szerint minden háztartásba eljuttatni egy szórólapot, költséghatékonyan - személyesen. 25 órányi munkával 2222 postaládába sikerült bedobálnom, kb. 178 hely maradt ki anyaghiány miatt. Azért imádkoztam, hogy Isten mutassa meg az akaratát, s meg voltam nyugodva abban, hogy ha bekerülök, az is Isten akarata, és ha nem, az is. Végül 3 éves friss lakosként 136 szavazatom lett, ami nem volt elég a bekerülésre, csak a biztos utolsó helyre... kicsit talán csalódott voltam, de örültem, hogy ha ez Isten akarata, akkor elfogadom. Legalább a korai izgalmak után már tisztán láthattam...

Egyébként önmagában a képviselő-jelöltségnek is rengeteg előnye van/volt: megpróbálhattam az elképzeléseimet jól átgondolva-megfogalmazva beletömöríteni 1200 karakterbe; szórólapozás közben megismertem rengeteg itt élő embert a problémáikkal együtt; megismertem egy kicsit a várost, hogy melyik utca merre is van; edződött egy kicsit a kitartásom, hogy akkor is menjek, mikor kevés kedvem van; megpróbálni a negatív véleményekre bölcsen (pozitívan) reagálni, és nem leragadni ezen a panaszos, elégedetlenkedő szinten. "Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van" (Római levél 8. 28), megtapasztalhattam ismét...