Szeretem az olyan könyveket, amik elgondolkodtatnak, akár csak egy kicsikét is. Mert a magam részéről bizony elég sűrűn akad olyan könyv a kezembe, amit nagy lelkesen nekiállok olvasni, aztán nem jönnek (át) a gondolatok... most kellemes meglepetésben volt részem...

Képzeljük el, hogy özvegyen maradt (ráadásul istenhívő, keresztyén) nagymamánk – más megoldás nem lévén – hozzánk költözik. Első gondolataink között nagy valószínűség szerint szerepel, hogy alkalmazkodnunk kell, közösködnünk kell, ki leszünk túrva, és el kell viselnünk a vallásos dolgait. Már ezek alapján sem lehet nagy kedvünk befogadni szerencsétlent, még akkor sem, ha más megoldás talán nem létezik. De ha tényleg nincs más, akkor kénytelenek vagyunk lemondani saját kényelmünkről, a megszokott kis életünkről, és segíteni rajta a magunk módján… ezen könyv végére pedig végül mindenki közelebb kerül Istenhez, a nagymama folyamatos közbenjárásával, hiteles keresztyén életével bizonyságot téve Istenről és az Ő szeretetéről.

Különösen elgondolkodtató, hogy a mi hitünk, az életünk mennyire tükrözi vissza Istent, azaz hogyan éljük meg a hitünket? Mennyire fontos számunkra Isten? Mennyire merjük, akarjuk Rá bízni az életünket, s mennyire merünk az Ő útjain járni a hétköznapokban? Mennyire tudjuk Őt képviselni, az Ő szeretetét átadni, megmutatni a körülöttünk élők számára? Milyen Istent tudunk bemutatni saját életünk által? Mert a hitünk lehet felszínes, Istentől távoli, amikor a külső dolgok fontosak, a külső dolgok számítanak, és belül ugyanolyan üresek vagyunk, mint bárki más. De lehet a hitünk valódi, igazi, Istenre mutató: ha megértjük és átéljük, hogy Jézus a mi bűneinkért is meghalt a kereszten, és ennek tükrében, tudatában, hálával a szívünkben folyamatosan Istenre tekintve éljük meg a hétköznapokat. Nagymama így élt régi – új családjában, így tudott világítani, ragyogni, Istenre mutatni, és így vált vonzóvá hite és maga Isten a környezete számára.

A keresztyénség, a valóban hitben járás nem azt jelenti, hogy minden tökéletes, minden rózsaszín, és semmi rossz nem történik velünk. A különbség annyi, hogy nem vagyunk soha egyedül, mert Isten mindig velünk van… Ő soha nem hagy el minket, még nehézségek közepette sem. Különösen fontos és értékes rávilágítása a könyvnek, hogy Isten nem egy automata, Akitől bármikor bármit lehet kérni, és mindig mindenkor feltétel nélkül megkapjuk, amit kérünk. A másik, hogy az igazságtalanságtól való szenvedés sem minden esetben ér véget itt a földön – azaz vannak dolgok, amikre várnunk kell, nem is keveset. Akár életünk végéig szenvedhetünk valamilyen igazságtalanság miatt…

Realista keresztyén olvasmány, mely azért is különösen értékes, mert több esetben is rámutat a maga műfajában arra, hogy sokszor még az Istennel járók sem gondolkodnak helyesen Isten dolgairól (ami egyébként alapvetően természetes, hiszen hatalmas különbség van Isten és ember között – minden tekintetben). Fontos tisztában lennünk azzal, hogy annak ellenére, hogy Isten mindig meghallgatja imádságainkat, nem törvényszerű, hogy azonnal, vagy egyáltalán választ kapunk, és megkapjuk azt, amit kérünk. Neki lehet teljesen más akarata is, hiszen Ő nem ember – mi pedig nem vagyunk Isten. Amit mi elképzelünk, hogy kell nekünk, Isten szemében lehet, hogy nem szükséges számunkra, s ezzel nem árt tisztában lennünk… Isten tudja, mikor mire van szükségünk, és mindezt meg is adja a maga idejében. Nem egy kívánság-automata az az Isten, Aki a saját Egyszülött Fiát, Jézust áldozta fel értünk…

Ficsorné Kapus Mónika: A középső

Ifjúsági regény

Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 2007. (terjedelem: 172 oldal)