Luca = „természetes” csoda (születéstörténet Annától)

Sokszor gondolkodom azon, hogy amit természetesnek, magától értetődőnek veszünk, az valójában mindig nagy csoda...

...pl. az egészségünk is: amikor a gyerekek mindketten egészségesek, sokszor jut eszembe, hogy hálát adjak érte Istennek, mert igenis, nem természetes egyáltalán az ilyesmi... mivel Andris születésekor sok nehézségen keresztül mentem, ezek után egy sima, egyszerű lefolyású szülés és az azt követő időszak elérhetetlennek tűnt a számomra. Főként azért is, mert született pesszimista vagyok (ami azért nem jelenti azt, hogy az is maradok életem végéig:). De a körülmények is úgy alakultak Lucával kapcsolatban, hogy minden okom megvolt félni. Sokszor kellett Istennek összekaparnia engem, s megszabadítania az aggodalmaimtól.

Luca gondolatban április elsején kezdett befészkelődni tudatunkba. Mikor is volt Peti és én köztem jó pár kilométer, s egy jól sikerült áprilisi telefontréfával sikerült megviccelnem kedves férjet (előadtam neki mindenféle terhestünetet részletezve a telefonban, melynek ő nagyon megörült, s eszébe sem jutott, hogy április elseje van... mikor elárultam, hogy csupán tréfa volt, eléggé csalódott lett).

Május elsején, emlékszem, mondogattam a volt kollégáknak, hogy én annyira, de annyira vágyom egy második babára, de úgy tűnik, nem lesz egyelőre... Andris egyébként akkor még csak 8 hónapos volt.

Két hónappal később, mikor Luca már jelen volt, csak még nem tudtunk róla, gerincröntgenre küldtek. Akkor még nem is sejtettük, hogy van egy kis Lucánk is... mert két hét múlva gyanakodtam először, s Peti június huszadikán, a 30. születésnapjára kapta ajándékba a két csíkos tesztet. A röntgen miatt tanácsadáson vettem részt, ahol jól összeszidtak, hogy milyen felelőtlen vagyok és hogy képzelem, hogy terhesen röntgenre megyek. Valamint tájékoztattak, hogy mindenféle rendellenesség kockázata nagyobb az átlagosnál. Letörve érkeztem haza, s akkor kaptam kedves Cirmos nagymamától a következő sms-t:


„Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítanak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged.” (Ézsaiás könyve 43,2.)


Megnyugodva aludtam el aznap este, mert tudtam: Isten vigyáz a mi kicsi babánkra. Akinek van hatalma tűzben, vízben megvédeni, az ő kis életét megóvta a káros röntgen sugaraktól is! Nem fogják károsítani, „megperzselni”.


Túléltünk Lucával egy kiadós gyomorrontást is, Andris babakocsistul vonatperonról való ránk zuhanását, meg egy tucat apróságot is, amelyek nagy részére már nem is emlékszem, de mind nagy ijedtség volt. Természetes, hogy megmaradt Luca, túlélte ő is ezeket, de mégis nagy csoda... bármi lehetett volna!


Kb. 30 hetes lehettem, amikor az orvos megállapította, hogy kicsit ki van már nyílva a méhnyakcsatorna... ez még nem olyan nagy gond, de ha tovább nyílik, az veszélyes lehet. Cirmosom megint küldött egy bátorító igét a Bibliából, s ebbe próbáltam kapaszkodni.


A legnehezebb azonban a gondolataimmal való küzdelmem volt. Mint írtam, született pesszimista vagyok, olyan negatívan tudom látni a dolgokat sokszor, hogy az borzalom.

Ahogy teltek-múltak a napok, egyre inkább úgy éreztem, hogy én úgysem tudom majd megszülni ezt a babát, vagy valami gond lesz, vagy betegen születik, vagy korábban, úgy mint Andris... próbáltam nem gondolni ezekre, a jövőre koncentrálni, készülődni. Babaholmik válogatása,a kiságy elkészítése, szekrényrendezés közben is előjöttek azonban ezek a negatív gondolataim. Minek rakosgatom ezeket a kis rucikat? Úgysem lesz rájuk szükség... minek ez a másik kiságy ide? Úgysem lesz benne baba... miért is foglalkozom én ezekkel a cuccokkal? Úgysem fog kelleni senkinek...

Tudtam, hogy nem szabad ilyeneket gondolnom... hogy ez is romboló. De nem tudtam irányítani a gondolataimat!

Hogy miért gondolhattam ilyen rosszakat? Talán pont azért, mert ANNYIRA vágytam erre a babára, annyira szerettem volna egy másodikat. Vagy nem is tudom.

Mindenesetre a leendő keresztanya (Csenge húgom) segített végül, amikor egyszer telefonáltunk és elmeséltem neki ezeket. Azt mondta, amikor jönnek ezek a negatív gondolatok, kicsit vonuljak el, legyek csöndben a babával, figyeljek rá, tegyem a pocakomra a kezemet és áldjam meg őt. Néhányszor megtettem ezt, attól fogva mintha elvágták volna, valóban elmúltak ezek a gondolatok.


Pedig január elejétől kezdve egyre több okom lett volna aggódni. A nőgyógyász úgy találta, hogy a méhszáj már egy ujjnyira kinyílt, s tekintettel az előző koraszülésre, azt mondta, bármelyik pillanatban megszülhetek. Hát, az utolsó hetek ennek a megállapításnak ellenére a következőképp teltek: keddenként elmentem a vizsgálatokra a kórházba, s a doki minden alkalommal kijelentette, hogy akármikor számíthatunk szülésre és idejében hívjak mentőt!. Hazajöttem, újabb hét telt el, legközelebb ugyanez...


A kórházi pakkom már régen összepakolva várta sorát, egészen addig, míg egy nap Andris lába bele nem ragadt a kuktába, vagyis nem, inkább amíg a borsófőzeléket ki nem borította a szőnyegpadlóra. Érdekes, hogy mik be nem tudnak indítani egy szülést!

Mert Luca születésének története egy kuktával kezdődött. Amely a konyhaszekrényben szokott lapulni rendes körülmények között, azonban olykor rejtélyes módon kikerülve Andris játékszereként is funkcionál. Nos, Andrisunk ezúttal lábbeliként próbálta alkalmazni, figyelmen kívül hagyva, hogy az ő mérete-e vagy sem. Mikor kiderült, hogy a kukta több mérettel is nagyobb a kelleténél, hát térdig beledugta a lábát, s egy hirtelen mozdulattal elfordította közben a bokáját is, majd kétségbeesetten pislogott rám, hogy most mi lesz. Eleinte csak mosolyogtam rajta, milyen mókás is, aztán arcomra fagyott a vigyor. Akkor már Andrisunk is pityergett. Nosza, hamar felismertem, hogy én NEM TUDOM kihámozni lábát a kuktából, legalábbis egyedül nem. Peti akkor még nem ért haza, így felkaptam Andrist kuktástul, hogy kerítsek egy szomszédot segítségül. Persze ilyenkor soha senki nincs a közelben... egy emelettel lejjebb leltem Barnára, az iskolaigazgatóra. Először ő is nevetett, aztán azonban elképedt arccal tanakodott, hogy miként szabadítsa ki törés nélkül kisfiunk alsó végtagját a főzőedény fogságából. Nem véletlen, hogy már négy gyereke van, egy percen belül sikerült megoldania a problémát, Andris pedig abbahagyta a sírást és az igazgatói szoba ajtajában lógó kulcsot kezdte szemügyre venni, mint aki már el is felejtette, mik estek meg vele az előző pillanatban.

Nosza, fellépcsőztem 11 kilós fiunkkal a karomon, kuktával a másik kezemben. S akkor kicsit vérezgetni kezdtem a megerőltetéstől. Ez másnap, a borsófőzelék intenzív felsúrolása közben folytatódott. Akkor már mondtam is Petinek, hogy lehet, lesz valami a dologból.


Vacsora közben éppen arról beszélgettünk, hogy Kadosáék Máté születése előtt a konyhában ülve arról beszélgettek, hogy vajon mikor fog megszületni a baba, s arra jutottak, hogy Isten tudja legjobban a megfelelő időpontot. Abban a pillanatban, hogy ezt megállapították, elkezdett folyni a magzatvíz. Nos, miután ezt megtárgyaltuk Petivel, s megjegyezvén hozzátettük, hogy bizony, Luca születésének idejét is Isten tudja, s Ő tudja legmegfelelőbben időzíteni az eseményeket, hát, szóval abban a pillanatban kis pukkanást éreztem a hasamban és elkezdett folyni a magzatvíz :)


Először annyira megijedtem, mint aki még sosem szült. Aztán meg annyira, mint aki már igen!!! Peti felhívta a mentőket, míg én lezuhanyoztam, felöltöztem (Andris lelkes asszisztálása mellett, aki valamiért rettentő jókedvű volt). Rövid búcsúzkodást követően a mentőkkel közel egy óra alatt értünk be Gyulára, négyperces fájásaim Vésztő után jelentkeztek, addig semmi fájdalmam nem volt. Megnyugtató volt a mentő ablakából látni az evangélikus templomot, amelyre rá van írva nagy betűkkel: ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK. Tudtam, hogy Ő valóban létezik, erős vár, olyan valaki, akiben bízhatok, aki segítségemre lesz most is.


A szülőszobára érve a szülésznő komótosan felvette az adataimat (nekem közben már nagyon erős fájásaim voltak), aztán szóltam, hogy azt hiszem, tolófájásom van, erre villámgyorsan megvizsgált, „eltűnt a méhszáj”- mondta; és rohant telefonálni az orvosomnak. Aki hat tolófájás visszatartása után rohanva meg is érkezett. És szinte abban a pillanatban meg is érkezett Luca, erőteljes hangon felsírt és kicsit följebb tornásztam magam az ágyon, hogy láthassam. Érdekes, erre az első találkozásra Andrisnál sem emlékszem pontosan, meg most sem... biztos a nagy örömtől.


Nem tudtam felfogni, hogy 2 órán belül megvolt, gyönyörű, formás kis baba, egészséges; hitetlenkedve kérdeztem a szülőszobán, hogy van-e két és fél kilós? Az ügyeletes doki, aki éppen valamiért bejött, nevetve mondta: ó, bőven, kb. 3 és fél is lehet! Az előzetes Andrisos tapasztalataim miatt folyton attól rettegtem, hogy elviszik a Gyerekkórházba szegénykét valamiért, vagy túl pici lesz, vagy besárgul, vagy bármi egyéb történik. Ennek ellenére minden szokványosan történt, mármint ahogyan „normális”- nekem ez maga a mennyország volt!


Egész éjjel jóformán semmit sem aludtam; végig azon gondolkodtam, hogy engem Isten nagyon szeret: hogy lehet, hogy ilyen gyorsan, könnyen, minden nehézség és komplikáció nélkül született meg Lucánk?! Ja, és ami a hab a tortán, szobatársam megrökönyödve nézett rám, mikor beköltöztem a kórterembe: te tudsz ÜLNI? Kérdezte. Hát, igen... észre sem vettem, de a varrás sem viselt meg egyáltalán.


Szoptatási időkben NEKEM IS HOZTAK végre ki babát, aki rendkívül ügyesen szopizott már a szülőszobától fogva. Ez az Andrissal való két hónapig tartó kezdeti szenvedésünk után hihetetlenül meglepő volt számomra. Csodálatosnak tűnt előttem, hogy ilyen is létezik; egészséges és normál súlyú babát szülni, 2 órán belül túl lenni minden fájdalmon, elejétől kezdve együtt lenni, szoptatni, simogatni, ölbe venni a kezdetektől, majd 4 nap múlva távozni a kórházból egészségesen.


Van, akinek természetes ez, hiszen átlagosan így zajlanak az események... de én hatalmas csodaként éltem meg és olyan, de olyan boldog voltam, hogy az leírhatatlan! Úgy érzem, Isten nagyon-nagyon szeret engem, hogy egy ilyen ajándékot kaphattam az összes „tartozékkal” együtt, mint kicsi Luca.