Berci 13 hónapos

Túl az első életéven ismét eltelt egy újabb hónap, Bernátunk 13 hónapos is elmúlt. Érdekes, hogy míg fogainak száma nem változott (még mindig ötfogú a kis csepp), miközben testvéreinek több volt már ilyen korban, ugyanakkor meggyőzően ellenkezik, mondja, hogy „nemnem”, miközben intenzíven rázza a fejét… a többiek mintha kicsit később kezdtek volna lázadozni…

Alig észrevehetően ugyan, de lassacskán kezdenek eltűnni a délelőtti szundik, így egy fokkal nagyobb esélyünk van arra, hogy a délutáni alvást három lurkónk egyszerre, egy időben rendezze le-ezáltal lehetőséget biztosítva nekünk is egy kis potya pihenésre. Persze Bercinek van szüksége a legkevesebb támogatásra: sok esetben betesszük az ágyba, és már alszik is… esténként sikeresen szoktattuk magunkat egymáshoz: míg a nagyobbak anyával fürödtek (illetve ezen címszó alatt a kádból elérhető összes csempét lesuvickolták),  addig ő nálam aludt el, mostanában viszont tényleg betesszük, kb. fél percet segítünk neki ráhangolódni az alvásra és ennyi. Korábban úgyis azt beszéltük, lassan ideje lesz rászoktatni, hogy egyedül aludjon el, úgy látszik, ebben az időszakban ezzel éppen nincs is probléma…

Nem tudom, mennyire számít jó alvónak, mert egyrészt nem nagyon hallom a hangját éjjel, másrészt pedig én is alszok olyankor, és nem mindig ébredek fel rá (hiába, no). Azért volt pár éjszaka, amikor fokozottabban sírós volt, és mindent megvizsgálva arra jutottunk, hogy valószínűleg tejérzékeny a gyermek. Ki is próbáltuk, és valóban: miután felmerült a gyanú, szándékosan, megfigyelés alatt kapott egy kis tejet. A tünetek pedig egész éjjel, illetve még másnap is jelen voltak sírás és piros foltok formájában. Így a tejet nála most el is felejtjük.

Elérkeztünk azokhoz a boldog napokhoz, amikor minden étkezés után külön takarítószemélyzet kellene az eredeti állapot visszaállításához. Alapjában a gravitációnak köszönhetően, de gyerkőcünk erős rásegítése következtében leginkább a rízsszemek röpködnek legmesszebbre az etetőszéktől. Egyébiránt meg teljesen mindegy, mit eszünk, nagy mennyiségben a földön is megtalálhatjuk rövid időn belül… aztán csakúgy, mint testvérei, szabadulása után ő is becserkészi a lehullott mindenfélét, ha a partvis nem gyorsabb nála.

Teljes mértékben nem lehet megállapítani, hogy a fokozottabb anyásodás miatt, vagy úgy alapból is, de azok a boldog napok is elérkeztek, amikor nem nagyon lehet becsukni egy ajtót úgy, hogy fiunk ne kezdjen el sírni. Ha próbálunk egy kicsit ügyeskedni, és feltételezve, hogy észrevehetetlenek vagyunk, így surranunk ki az ajtón, pár másodperc múlva már felfedezi a hiányunkat… jellemzően anyára fókuszál, de nálam se nagyon szereti, ha becsukom előtte az ajtót.

A kis cseppnek nagyon mehetnéke van egyébként (vajon hova siet 13 hónaposan, rejtély…). Elálldogál már szépen magában, leginkább felhúzza magát egy székbe kapaszkodva és elengedi-aztán elég sokáig úgy marad, áll egy helyben (ha Lucus éppen fel nem borítja). Egy méteren belül pedig már eljut egyik pontból a másikba a saját lábán (általában apától anyáig), de nagyon sokszor kifejezetten igénye van arra, hogy menjen. Meg kell sétáltatni, különben eléggé ideges lesz…