Milyen sokan vagyunk, akik úgy gondolkodunk, hogy nincs szükségünk Istenre… jól elvagyunk a bőrünkben, a kis életünkben egyedül, miközben a saját eszünkre, erőnkre támaszkodva próbáljuk túlélni a napokat, és haladunk, illetve szeretnénk haladni a kitűzött, megálmodott céljaink felé.

     Minek nekünk bármiféle Isten, ha egyedül is boldogulunk az életben? Miért kell bárkinek, bárminek „behódolnunk”, alázatosnak lennünk, más akarata, törvénye szerint élnünk, ha egymagunk is boldogulunk?

     Úgy nőttem fel, hogy elég vagyok én magamnak. Nincs szükségem senkire és semmire; amit tudok, megoldok a magam módján, a magam útjait járva. Szüleim ugyan valamelyest próbáltak támogatni a lehetőségeikhez mérten, mégis én akartam megoldani mindent, én akartam túlélni mindent. És akárhogyan is, egy többnyire boldog gyerekkor van a hátam mögött, és csak felnőttem valahogy…

     Szükségünk van Istenre?

     Egyszer egy aprócska baleset miatti orvosi kezelés után, miközben édesanyámat vártam, utcai evangelizációba futottam. Nem tudtam, mi az, csak messziről szemlélődtem, ám az ottani fiatalok észrevettek, és hívtak. Egye kutya, megnéztem, mi folyik ott… és ott hallottam egy Istenről. Egy olyan Istenről, Aki szeret engem, akármennyire is béna és bűnös is vagyok. Egy olyan Istenről, Aki a saját Fiát, Jézust adta értem, hogy ne nekem kelljen szenvednem a bűneim miatt. Ez az Isten az egyetlen, szent Fiát adta halálra értem, hogy nekem örök életem lehessen. Hallottam egy Istenről, Aki ismeretlenül is ilyen hatalmasan szeret engem, hiába vagyok tele bűnökkel…

     Találkoztam Istennel. Meghallgattam, meghallottam, és válaszoltam. Akkor, ott úgy döntöttem, hogy nekem kell ez az Isten. Kell ez a szeretet. Kell ez a kegyelem. Kell nekem ez az Isten, Akinek én is kellek, úgy, ahogy vagyok; hiába csináltam olyan bűnöket, amiket az ember mélyen legbelül szégyell, és úgy gondolja, hogy nincs rá mentség, nincs rá bocsánat. És Isten Jézus által minden bűnömet megbocsátotta.

     Azóta igyekszem ezzel az Istennel élni a mindennapokban. Ez az Isten szól hozzám, tanít engem a Biblia által. Érzem a segítségét, az útmutatásait, a tanácsait, válaszait az életemmel, az élethelyzeteimmel kapcsolatban. Érzem, hogy Vele jó úton járok. Hogy Ő sose hagy magamra, és Nála mindig van menedék és megbocsátás.

     Ugyanúgy gyarló és bűnös ember vagyok. Sokszor ugyanúgy mennék a saját fejem után. És sokszor elkap a kísértés, hogy változatlanul a magam eszére támaszkodjak, és próbáljam magam megoldani a dolgokat. Próbáljam elfelejteni ezt az Istent, kihagyni Őt az életemből, és egyedül élni a mindennapokban.

     Az életem akkor volt a legjobb, legszebb és legtartalmasabb, amikor ez az Isten jelen volt az életemben. Éreztem a jelenlétét, a szeretetét, a törődését. Éreztem az útmutatását, a tanácsát, és tudtam, melyik a helyes, melyik a jó irány. Akkor voltam a helyemen, és akkor tudtam igazán, szívből szolgálni Őt; tenni Érte, az Ő nevéért, egyfajta hálából. Megmutatni, bemutatni ezt az Istent másoknak is. Akkor voltam lelkileg a felhők fölött, amikor tehettem valamit Érte…

     Ma valahogy letértem az útról. Sokszor nem érzem az Ő jelenlétét, nem érzem, hogy jó az irány, amerre haladok. Nem érzem egyértelműen a helyemet a nagyvilágban, a környezetemben. Nem vagyok alázatos, hanem kitalálok valamit és csinálom. Várom az áldást-aztán nincs. Mert kihagytam a mindennapjaimból Istent.

     Nem Isten változott, hanem én. Ő még mindig itt van, vár rám, hogy mikor fordulok Hozzá, mikor kérek tanácsot, segítséget, útmutatást. Velem van a mindennapokban, csak egy kicsit háttérbe szorult. És ezt nem Ő akarta így-ezt én csinálom, igaz, nem tudatosan, szándékosan. Ez annak az eredménye, hogy visszatértem régi önmagamhoz, és Isten nélkül próbálok boldogulni ismét. Nem vagyok alázatos, nem tudok fejet hajtani… sokkal könnyebb azt csinálni, amit a fejembe vettem, mint megállni, meghajolni, választ, útmutatást kérni és várni. Várni. Akár egy percig, akár napokig, hetekig… várom az áldást, a segítséget, de ugyan mit teszek érte…?

     Nem kell Isten? Dehogynem. Nekem szükségem van rá… és azon dolgozok (mert kell), hogy visszataláljak Hozzá. Hogy visszamenjek addig a pontig, ahol még megvolt, és onnan újra, de már Vele indulva folytassam az utamat. Mert Nélküle semmi se jó. Ha egyszer igazán megismeri az ember, milyen Istennel lenni, valószínűleg már nem akar Nélküle lenni…

     Kedves Olvasó, Neked is szükséged van Istenre. Lehet úgy gondolod, hogy biztosan nem, és jól elvagy a bőrödben, az életedben, de abban biztos lehetsz, hogy lehetne még jobb, még értékesebb, még értelmesebb az életed, ha Istent követed. Én csak bátorítani tudlak, hogy keresd ezt az utat és ha megtaláltad, maradj is rajta…