Istennél nincs meghallgatatlan ima - Ő minden imádságunkat meghallgatja, és válaszol is rá. Bár sok esetben nem úgy és nem akkor, ahogyan és amikor mi elképzeljük... hiszen mást gondol az ember, és máshogy cselekszik Isten. Mi emberek vagyunk, Ő viszont Isten...
Az elmúlt időszakban volt szerencsénk gyerekkórházban tölteni két éjszakát (nem komolyabb dolog miatt, mint megfigyelés), témát adva nekem, nekünk...
Ahogyan ti, kedves olvasók talán vártátok már a következő bejegyzést, úgy mi is várunk. Várunk, mert nem látunk tisztán. Nem látjuk, Isten mit szeretne kezdeni velünk, hol kell lennünk, mit kell csinálnunk, vagy mire kell felkészülnünk. Várunk - és látszólag nem történik semmi. Várjuk az útmutatást, hogy akkor most költözünk vagy sem, s ha igen, akkor mégis hova...? Várunk.. és nem tudjuk, meddig...
Két gyerekig még egészen jól mentek a dolgaink. Úgy éreztem akkoriban, hogy Isten rengeteg türelmet adott nekem a gyerekekhez, bátran néztünk harmadikunk, a kicsi Bernát születése elé… Andris akkor majdnem 3 éves volt, Luca másfél.
Néhány éve lenn élünk egy alföldi kisvárosban. Eleinte semmink se volt, egy tanyasi szolgálati lakásban húztuk össze magunkat, aztán megannyi kis csoda, áldás és segítség folytán felépült a városi kis házikónk, melyet a beköltözés óta egyre több gyerkőccel igyekszünk hatékonyan kihasználni, lakni, és az igényekhez, valamint a lehetőségekhez mérten folyamatosan szépíteni, bővíteni, fejleszteni. Isten érezhetően jelen van, jelen volt az életünkben az eltelt évek alatt, munkám is lett (igaz, közmunka), szépen fejlődik a kis birtok, és eddig félig-meddig a gyerekek növekedésével arányosan bővült a lakrész, a kert is egyre szebb… csodálatos életünk van, de vajon akarhatunk-e többet, elégedetlenek vagyunk, ha egy kicsit többre vágyunk?
Valahogyan így hajnalban beugrott ez a dolog. Hogy nem vagy értéktelen, haszontalan, hanem ugyanúgy értékes vagy, mint bárki más. Ez az értékesség pedig független attól, hogyan, miben élsz, milyen rossz dolgaid, bűneid, szokásaid vannak. Ha kíváncsi vagy, olvass tovább...
Mostanában nem sok szabadidőnk van, mert elég sokat dolgozunk (Anna itthon, én az új helyemen), de azért valami rövidecskét összehozunk. Persze nekem nehezebb, mert alig vagyok itthon...
Hajnal van, és felkeltem, mert Bernát álmában felsírt, emiatt nem tudok visszaaludni.
Időnként van olyan, hogy egyszer csak beugrik valami, amit le lehetne, le kellene írni, hátha tud valaki profitálni belőle, és addig nem tudok szabadulni a gondolattól, míg meg nem teszem, le nem vésem... ez most (megint) egy ilyen.
Minden év végén elgondolkodom rajta, hogy jó lenne az újévben elölről kezdeni a Bibliaolvasást - újra elkezdeni a rendszeres olvasást, és újra a Biblia elején kezdeni azt... aztán vagy lesz belőle valami útközben, vagy nem, de az már alapból nem rossz, ha az elhatározás megvan.
Egy kis kényszerszabadságnak köszönhetően több, mint egy hétig lehettem a családommal (idejét se tudom, mikor volt utoljára ilyen), így egy kis szeletét láthattam abból, hogyan nőnek fel...
Miért olyan könnyű Istent hibáztatni, ha valami rossz történik velünk, és miért nehéz Neki hálásnak lennünk, ha valami jó hatás ér minket?
Újabb hónap, újabb "beszámoló"... ismét Annától (elvégre ő van itthon velük a nap 24 órájában, így reálisabb képet tud adni, mint én).
2015. augusztus elején írt, utólagosan begépelt bejegyzés Annától.
A diófa lassan beteríti a kertünket eleinte aranyló, majd barnuló leveleivel. Az aranyló még elmegy, a barnuló már idegesít.
Az elmúlt héten többször kaptam gondolatokat a Biblia által.
Szeretem az olyan könyveket, amik elgondolkodtatnak, akár csak egy kicsikét is. Mert a magam részéről bizony elég sűrűn akad olyan könyv a kezembe, amit nagy lelkesen nekiállok olvasni, aztán nem jönnek (át) a gondolatok... most kellemes meglepetésben volt részem...
Ősztől - az új köznevelési törvény értelmében - 5 éves kortól kötelező az óvoda (eddig is kötelező volt, csak felmentést lehetett kérni, most már nincs ilyen lehetőség), nagyfiunk pedig éppen nagycsoportos lenne, azaz (hétköz)napjainak nagy részét az otthontól és szüleitől távol kellene eltöltenie. Ami számunkra majdhogynem érthetetlen, hiszen ha a szülő itthon van, és vállalja gyermeke nevelését-oktatását, miért kötelezik arra, hogy a lurkó óvodába járjon? Vajon a gyerkőcnek nagyobb szüksége van az óvodára, a kortárs közösségre, a "szocializációra", mint a családja szeretetére, odafigyelésére, foglalkozására? Sebaj, ha lehet, harcolunk - a saját gyerekünkért...