Újabb év kezdődött. Így az év elején sokan sok mindent megfogadunk, hogy idén más lesz, jobb lesz, ügyesebbek, kitartóbbak leszünk az adott cél(ok) elérése érdekében. De még csak fél hónap telt el az évből, mégis már sokan vagyunk, akik feladták az újévi fogadalmat, elhatározást, vagy éppen most harcolnak a „nem fog menni” érzéssel, gondolattal, és hamarosan beállnak azok sorába, akiknek már nem jött össze idén. Sem. És vagyunk még néhányan, akik csak azért is küzdünk, kitartunk, összeszorítjuk a fogainkat, „csakazértis” megcsináljuk, elérjük…

Éjszakai műszak közepe…

Lassan ébredek.

Hol is vagyok, ki is vagyok, miért is vagyok???

Kinyitom a szemem, ég a földgömb lámpa - eljut a tudatomig: ez a mi szobánk. Eszmélni kezdek. Valaki anyát hívja a szomszéd szobából. Már jó ideje - akkor ezek szerint nem álmodtam, és igen, eszembe jut, hogy én vagyok anya. Fel kell kelni és odamenni. Negyedszer is ezen az éjszakán.

Még októberben Budakalászon voltam festeni. Kora délután érkeztem a forgalmas főút melletti helyszínre, és amint leegyeztettük a megrendelővel, pontosan mit és hogyan szeretne, mi az elképzelés, munkához is láttam.

Az elmúlt héten sokat vonatoztam (erről menet közben csepegtettem is néhány infót "A közösségin"), aztán végül olyan nagy érdeklődés övezte, hogy írok a hétről kicsit bővebben is.

     Hálás a szívem Istennek, amiért Ő mindig magához szólít; megadja a lehetőséget számunkra arra, hogy Vele foglalkozzunk, Vele töltsünk egy kis időt, visszatérhetünk Hozzá… így íródik - hosszú idő után-ez a bejegyzés…

     Legutóbbi bejegyzésünkkor még csak körvonalazódott valami; valami, amit csak sejteni lehetett, mára azonban jóval túlnőtt mindazon, ami akkor talán egy kicsit is körvonalazódni látszott.

     Még valamikor késő ősszel történt, hogy kis városkánkban sikerült egy festhető falat szereznem: egy bontásra ítélt házikó utcafronti részét. Pontosabban az épület bontása már megkezdődött, mégis valahogyan abbamaradt, még éppen megfelelő méretű helyet biztosítva egy kisebb rajzhoz (mikor ezeket a sorokat írom, még áll a fal, rajta a festménnyel). Mivel feleségem születésnapja is közeledett, úgy gondoltam, köszöntés- és köszönetképpen az ő nevét festem fel… kicsit előrevetítve a 10 éves házassági és 15 éves „ismeretségi” évfordulónkat is.

Mostanában nem gyakran volt időm olvasgatni, magamnak sem, a gyerekeknek sem… de mivel nem sokáig tudok ellenni könyvek nélkül, egyik éjjel csak leemeltem a polcról már vagy hetedszer a Nincs megalkuvás-t (Keith Green élete). Újra és újra elolvasom, mert annyit jelent. Először olvasva kamaszkoromban volt rám nagy hatással.

Reggel van. Készülődök a munkába, félig-meddig beletemetkezve a gondolataimba, aztán egyszer csak Anna nagy kiáltással jelzi, hogy a szomszédunk lapátolja a havat a házunk elől…

Milyen egy jó Istentisztelet…? –tette fel a kérdést vasárnap a lelkipásztorunk. Soroltuk, s közben azon gondolkodtam: igen, mitől is jó egy Istentisztelet?

Szombat délután… kint jókora hókupacok -  bent legalább akkora szennyes edény-és ruhahalmok itt-ott szétszórva a lakás válogatott pontjain. A benti kupacok okozói természetesen odakinn a hóban önfeledten csúszkálnak, szánkóznak, hógolyóznak, alagutat építenek. Donát babával az ablakból nézzük őket, mikor egy hógolyó kihívóan az ablaküvegen landol. Férj küldte: olyan, mint egy apró kis üzenet: „gyertek ki ti is, a rendetlenség megvár…!” Donci is érti az üzenetet, boldogan kurjant egyet s az üvegen szétkenődött maradványokat próbálja a kis ujjaival megfogni, nem érti, miért nem éri el, pedig olyan mókás, ahogyan csúszik le lassan a párkányra a hótrutyi. Én csak az ablaküvegre gondolok (egy hete lett megpucolva), meg arra a valakire, akinek le kell majd mosnia újra… - még ezt is!

Két hete ilyenkor még arra vágyott, hogy december közepe óta nem látott hat kis dédunokáját ölelhesse, a fotelból nézegesse zajos nyüzsgésüket…

Több napi gondolkodás után, mikor végre eljutok ide, hogy összeszedjem gondolataimat, megint tűnődök, hogy írjak-e. Hol van Isten lelke bennem, belőlem? Az éjszaka csöndjében nincs türelmem nyugodtan, higgadtan visszafektetni az álmából felkelőt, ilyen állapotban kicsit furi lenne Istenről, az Ő igéjéről, lelkéről írni... mégis nekikezdek. Mert a hétköznapi élet, a mindennapok történései harc a világgal, de harc magunkkal is. A gonosz kívül és belül is támad, próbál gyengíteni folyamatosan.

 Nemrégiben beszélgettem kedves rokonommal (háromgyermekes anyuka), mesélte, hogy most olyan munkája van, ami miatt sok hétig csak hétvégenként van otthon, mert hétközben külföldön dolgozik. Első gondolatom volt erre, hogy bizony nem kell külföldre menni ahhoz, hogy az ember lánya távol legyen a gyerekeitől. Én naponta általában 24 órában velük vagyok, mégis éreztem az utóbbi időben gyakorta, hogy fényévekre létezek tőlük, a kicsi lelküktől és valami távoli csillagrendszerben élem az életem valójában, olyan mérhetetlenül eltávolodtam az ő bimbózó mikroviláguktól.

Mostanában többnyire olyan könyvek kerülnek a kezembe, amik egy élettörténetet írnak le,s mindig arra jutok, hogy mindig, mindenhonnan van visszaút, ha találkozunk Istennel. Talán nem is lehet elég mélyen lenni, ahonnan nincs visszaút, mert Isten szeretete mindenhova elér...

"Legyen meg a Te akaratod"-mennyire ismerős lehet ez nekünk, milyen sokszor elimádkozzuk a Miatyánkat, de vajon mennyire is gondoljuk komolyan...? Megszokás vagy komoly Istennel való kapcsolat mondatja ki velünk ezt olykor?

Amikor azon kesergünk, milyen rossz nekünk, vagy hogy olyan az életünk, amilyen; amikor rágódunk, hogy a gyerekkorunk sokkal jobb és szebb is lehetett volna, normális körülményekkel, rendes környezetben, akkor nem szabad(na) elfelejtenünk, hogy biztosan vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben lévő, élő emberek, gyerekek... nekem is ez a gondolat, felfedezés segített túllépni a saját gondjaimon gyerekkoromban, és kezdtem el a pozitív dolgokat keresni inkább.

Amikor sikerül valakivel komolyabban beszélgetni, valóban érdeklődő a partner, és eljutunk odáig, hogy megbeszéljük, kivel mi van, bizony beszélni kell a problémákról, nehézségekről is-amikből azért alapesetben ugyanúgy akad, mint a pozitív dolgokból, csak éppen sokszor nem vagyunk elég őszinték ahhoz, hogy ezekről is szót ejtsünk. Vagy fordítva: inkább a rossz dolgokról beszélünk, mint a jó történésekről, mintha a negatív súlyosabb, fontosabb lenne az életünkben...

A kegyelem útjain című könyv különleges számomra. Nagyon leegyszerűsítve az immár több mint 25 éves Golgota Keresztény Gyülekezet Magyarország és környéki kialakulását és munkálkodását mutatja be a sok nehézség, megpróbáltatás közepette. Valamikor a „rendszerváltás” idején néhány amerikai fiatal érkezett Magyarországra és környékére, hogy mutassa meg nekik Isten, mit akar Ő itt végezni - általuk. Azaz odaszánták magukat, alárendelték magukat Isten akaratának; ott hagytak mindent Amerikában azért, hogy Isten felhasználja őket az Ő terveire.

Donát születése kapcsán Peti és a gyerekek töltöttek anyátlanul 6 hetet, most azonban úgy hozta az élet, hogy mi lettünk apátlanok… Elsődlegesen 6 napig csak, de másodlagosan hosszabb időre is.

Először arról a hat napról írnék…

Eleanor H. Porter könyvét olvasva, illetve az alapján készült filmet nézve elgondolkodtam: hol vesztettük el az örömöt az életünkből, hogyan hagytuk, hogy a keserűség, a panasz ennyire ráüljön a szívünkre, ilyen mértékben beköltözzön a mindennapjainkba?

Hosszú idő óta végre leemeltem egy könyvet a polcról, még hosszabb idő után újra ilyesmiről írok itt... Roy Krisztina: Az újra megtalált Paradicsom.

41 nap. Összességében ennyit volt külön a család Anyától az év elején; végül fáradtan, de annál boldogabban tért haza az új kis családtaggal...

Itt vagyunk, itt élünk benne, a mi kis vityillónkban... megszoktuk, ami van, szinte észre se vesszük már, ami körbevesz, és persze örülünk mindennek, ami új, ami változás. Egy kicsit megállok most.